Azok a filmek, amikért én rajongok, valamiért sosem nagy csinnadrattával érik el a budapesti mozikat. Sőt, általában el sem érik. Wes Andersonnal mondjuk pont szerencsém van, hogy sikerült a tehetségét egy szélesebb körnek is szerethető formába gyúrnia, de például Leos Carax nem az a kimondott multiplex-ostromló rendező. Főleg hogy nem is gyakran készít nagyfilmeket, úgy általában.
Holnap este viszont a Puskinban (utána a Cirko-Gejzírben) először vetítik Magyarországon a Holy Motors című filmjét, amit tavaly mutattak be, és ami tizenhárom évvel követte az utolsó rendezését. És ami zseniális, zavarba ejtő, az agy minden területét egyszerre stimuláló alkotás.
Hogy miről szól? Fogalmam sincs. Pedig láttam a filmet. A képeket le tudom festeni, értelmezéseket tudok felsorolni, de pont azért hoz zavarba a film, mert nincs egyértelmű megfejtése a vásznon zajló eseményeknek.
A film elején Monsieur Oscar indul el reggel a munkába, beszáll egy hatalmas, fehér limuzinba, ami tele van színpadi kellékekkel. A sofőrtől megtudja, aznap kilenc helyen várják, sűrű nap lesz, készüljön fel az első találkozóból. És Monsieur Oscar felkészül, beöltözik, kiszáll az autóból az ismeretlenségig maszkírozva, görbe háttal, öregasszonyként, koldulni. A szerep végén visszaszáll, és mennek a következő állomásra. Az egyik helyen gyilkos, a másik helyen türelmetlen családapa. De a legemlékezetesebb a temetőben garázdálkodó őrült, aki virágot zabál, miközben átgyalogol az embereken. Ez egy olyan kép, amit nem lehet elfelejteni:
Denis Lavant, a főszereplő pedig tényleg zseniális. Láttam már a színészt korábban is filmekben, de ebben a moziban olyan lehetőséget kapott, amit kevesen: végig az ő játéka a meghatározó, az ő arcának rezdüléseit nézzük, rajta áll vagy bukik, hogy a film képes-e megállni a lábán. És ezt a feladatot nemcsak megfelelően látja el, de zseniálisan.
Szerepről szerepre utazik egy limuzinban, mindenhol belead mindent, átszellemül, átalakul, és nem látszik rajta, kicsoda is valójában. A párbeszédekből kiderül, rejtett kamerák veszik minden mozdulatát, ahogy leharapja egy csinos asszisztensnő ujját, vagy éppen merevedő dákóval áll be Eva Mendesszel egy pieta-jelenet erejéig. Azt gondolhatnánk, a film értelmezése ezek szerint a színészmesterség kissé skizofrén hatásának bemutatása, és bizonyos mértékig erről is szól a film. De aztán előkerül az újjászületés gondolata is, szürreálissá teszi a filmet a meghalni sem képes színész, aki valamennyire minden helyszínen meghal, és akinek ahhoz is szerepet kell tanulni, hogy hazamenjen. Mert az is egy szerep.
És ha mindez nem lenne elég zavarba ejtő, elárulom, hogy a film egy pontján Kylie Minogue is dalra fakad spontán, már ha lehet ilyesmit spontán csinálni, majd az autók is elkezdenek beszélgetni egymással.
Szóval ahogy írtam, az agy minden területét stimulálja a film. A logikus gondolkozás csak egy bizonyos szintig képes ugyanis eljutni az értelmezésben, egy idő után átadja a helyet az érzékekre ható képek keltette érzéseknek, hangulatoknak, és ezek ketten oda-vissza pingpongoznak a fejünkben. A kettő közötti egyensúly pedig tökéletes, nem csúszik el úgy az értelmezhetetlenség felé, mint mondjuk egy hardcore David Lynch film.
A tavaly májusi Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott - és díjat is nyert - film tehát mostanra ért hozzánk (a fenti kép cannes-i bemutatón készült, még ott is ilyen furcsaságok történtek), aki elmegy rá moziba, ne nagyon tervezzen aznapra már értelmes programot. Egy tapétára meredő borozgatás még belefér egy olyan barátunkkal, akivel nem kínos a csend, de bármi hangosabb mulatság tönkrevágja azt a finoman felépített hangulatot, amit a rendező-író Carax aprólékosan kifaragott bennünk.