A hétvégén masszív alkoholizálást vállaltam be. Péntektől vasárnapig tartott ugyanis a VinCE Budapest, a borkóstoló események közül a személyes kedvencem. Ilyenkor a Corinthia Hotel termei megtelnek emberekkel, borászok és kereskedő kínálnak borokat, Magyarországról és a világ több pontjáról. Ebben még nincs semmi meglepő, több ilyen rendezvény is van Magyarországon, az egyszeri belépőért korlátlan kóstolás 1000 féle borból ugyan jól hangzik, főleg hogy a VinCE magazinban jó minősítést elért borok kaphattak csak helyet az asztalokon, de nem az, amiért itt töltöm a hétvégémet.
A rendezvény inspiráló hangulatát az adja, hogy két konferenciateremben egész nap mesterkurzusok és workshopok zajlanak, egyik a másik után, magyar előadókat követ egy Master of Wine borjedi, őt egy kínai borászat vezetője váltja a színpadon, előtted nyolc pohárban szellőznek a borok, a füledbe a szinkrontolmács darálja az információkat. Egyesek történeteket mesélnek, hogy találtak az adott borra, a borászok az évjáratról és a készítésről értekeznek, amikor meg tokaji kékfrankost iszol, nem is kell mondani semmit. Legfeljebb azt, hogy a szállítás közben a furmint vesszők közé valahogy bekeveredett a kékszőlőből is, és ha már ott volt, elkészítették belőle a saját értelmezésű vörösborukat.
Én tehát inkább az előadókban ültem, már csak azért is, mert délutánra olyan tömeg verődött össze odakint, hogy a legtöbb standnál sorba kellett állni, hogy legalább egy kóstolót kaphass, beszélgetni a borásszal meg esélytelen volt.
Ugyanez délelőtt:
Ilyenkor csak a nagyon elhivatott borkóstolók és a nagyon masszív alkoholisták ténferegnek a termekben. Az egyik sarokban Liszkay Mihály zenél, aki egyszerre profi borász és zongorista, miközben a ki tudja hányadik nyereményjátékra invitál az egyik hoszteszlány. Egy kicsit még mindenki álmos, a palackok mellé mindenhol odakészítették a bornyitót, hogy a nap első kóstolójához pukkantsanak egyet.
Ezt a hangulatot szeretem, úgyhogy én mindig ilyenkor kezdek, szombaton 11:30-kor például a 10 wines, 10 lives, 10 MW masterclass előadásra ültem be. Az előadás vonzereje, hogy a világon összesen megtalálható 301 borjediből tíz beszél hozzánk egymás után, másfél órában, köztük Ronn Wiegand MW, aki tokaji lányba lett szerelmes, és itt is élt egy darabig (jobb oldalon).
Kicsit többet vártam ettől az előadástól, a legtöbb MW általánosságokat mondott az életéről, néhány nem túl mély információt a borról. Itt már kezdtem sejteni, amit a másnapi Feteasca and friends előadáson Caroline Gilby MW is megerősített: ezek a borról mérhetetlen tudást összeszedett emberek az előadásokon csak a felszínt kapargatják. Mint amikor egy orvos csak arról beszél, hogyan kell beszedni a tablettákat, ahelyett hogy megpróbálná a betegség okát megmagyarázni. Annak ellenére, hogy többnyire orvostanhallgatók ülnek a padokban.
Persze ez sem feltétlenül igaz, inkább mondjuk, hogy az anatómia iránt érdeklődők látogatnak el az előadásokra. Egy nálam vendégeskedő barátomat is elvittem egyik nap, ő is élvezte, szóval nem valami piedesztálra emelt titkos összejövetel ez.
Azok voltak a jó előadások, amik eleve magyar nyelven mentek. Horkay András Egyszervolt borok című workshopja például remek volt, otthonos, interaktív, kényelmes. Mintha az előadó hirtelen levenné a cipőjét, és úgy beszélne a hallgatósághoz, közben pedig a témából és a borokból felkészülten mesél elfelejtett szőlőfajtákról, vagy olyan palackokról, amiket nem érte meg piacra dobni, annyira értelmezhetetlenek voltak. Olyan borokat ittunk, amik leginkább a keresztrejtvényre hasonlítanak, hosszasan kellett fejtegetni őket. Mert nem sűrűn ihatsz badacsonyi bakatort, igazi magyar fajtát, vagy Rozáliát, esetleg csókaszőlőt Villányból. Utóbbit a Vylyan élesztette újjá, kapható is kereskedelmi forgalomban, de nem ez lesz a jövő legkelendőbb magyar fajtabora: olyan kevés szőlőt tudnak egy tőkéről szüretelni (különben híg löttyöt kapnának), hogy nem éri meg nagy mennyiségben termeszteni. Így viszont a hat éves bor is meggybefőttes, kerek, gyümölcsös bort ad, amivel eljátszani mindenképp érdemes. De érdekes megkóstolni, milyen a tokaji kékfrankos (Domokos Attila Úrágya Kékfrankos, 2005, már nem szüretelik): ennek semmi köze a bárhol a világon kóstolt kékfrankoshoz, olyan, mintha követ nyalogatnál. Valaha Tokajban is termesztettek kékszőlőt, most már tudjuk, milyen lehetett az a bor.
A kínai kurzus már erőltetettebb volt picit, pontosabban amíg Herczeg Ágnes beszélt Kínáról, addig érdekes volt az előadás, de amikor az egyik legnagyobb kínai borászat, a Dynasty képviselője kapott szót, megint belemerültünk egy unalmasabb etapba. Ágitól azonban megtudhattuk, hogy a kínai dollármilliomosok teljes lakossághoz mért nagy aránya miatt a drágább borokat itt lehet jelenleg eladni, főleg mivel nem tudnak annyi bort termelni, ami kielégítené a szükségleteket az országban. Pedig pont a Dynasty borászat 12 ezer hektárról veszi a szőlőt, és a világ minden pontjáról vásárolja fel a borokat és a borászatokat. Kiderült, a közhiedelemmel ellentéten Kínában nehéz megfelelő munkásokat találni a borászati munkához, ráadásul nagyon megdrágítja a szőlőtermelést a téli hideg: földdel takarják be ősszel a szőlőnövényt, tavasszal meg kiássák, ez a munka viszi el a költségek egyharmadát.
A hozott borok nem nyűgöztek le egyébként, de ez így is volt tervezve: azokat töltötték a poharakba, amiket a mindennapokban isznak a kínaiak. Ehhez képest a muskotály-olaszrizling-chardonnay házasítás 1000 forintos áron kapható, az ehhez hasonlóan unalmas Cabernet Sauvignon-merlot küvé pedig 7000 forint körüli áron van a polcokon. Utóbbi neve Aged Red Wine, évjárat nélkül, mivel Kínában nem számít menő dolognak, ha valami tíz éves, és erre még fel is hívják a figyelmet. Legyen az plüssmackó vagy vörösbor.
Közben odakint az ingyenesen (pontosabban a normál belépő napijegyért) látogatható workshop asztalnál Csernus Imre mutatta be a kedvenc borait, először arra gondoltam, leülök az asztalhoz, de aztán láttam, ahogy a pszichiáter szinte ráhajol a résztvevőkre, és halkan beszélget velük, ami azért kicsit ijesztő volt. Tudtam, hogy nem fog ráordítani senkire, hogy bevállalja-e, de azért nem kockáztattam.
Inkább megkerestem a chilei standot, ahol minden nap 17:15-től kóstoltatták az Errazuriz csúcsborokat. Ez 18-25 ezer forintos palackokat jelent, tökéletes, komplex, mégis kifinomult újvilági tételeket, ezzel zártam a hétvégi kóstolósorozatomat.
A 2013-as VinCE Budapest egy kicsit még színvonalasabb rendezvény lett. Elképzelni sem tudom, hogy szervezték ezt meg ilyen remekül, döccenésmentesen, vagy száz nyüzsgő alkalmazottal, nagyjából pontosan induló órákkal, amin mindig több száz tiszta pohár sorakozik az első perctől kezdve, a pohárba mindig időben kitöltésre kerül a bor, és mindenki tudja, mi a dolga.
Fejlődött az ételfelhozatal is, bár még mindig maradtunk túlnyomórészt a malac-sajt vonalon, ezek mellett kifejezetten üdítő volt a Stelázsi rozzant bútordarabjának látványa a friss zöldségekkel, gyümölcsökkel, háttérben az egykori Royal szálló pompájával:
Amit sajnáltam, hogy nem sokan ültek be a kevésbé sztárolt órákra, itt például az egyik vasárnapi workshop képe, amit egy Master of Wine tartott:
Az előadásokon is lehetne javítani, nagyon tudnám például értékelni, ha a TEDx-es trainerek vennék kezelésbe az előadókat, és akkor igazán minden a helyén lenne: a legkülönlegesebb borokat kóstolhatnánk sokkoló beszédekkel kísérve.
De ez így egy olyan rendezvény, ami az egész országnak jó, annak is, aki nem látogatott el. Ugyanis azzal, hogy egy rakás külföldi borász, borszakíró látogat Budapestre egyszer egy évben, magyar borokat kóstolni, magyar borokról hallgatni előadást egy fantasztikusan szép környezetben, egyre jobb esélye lesz megjelenni a nemzetközi piacon Tokaj mellett más borvidéknek is. Persze ehhez el kell távolodni a magyar közhelyektől, és olyan egyedi borokat mutatni nekik, amit máshol nem ihatnak, amibe beleszerethetnek, és amiről pionírokként írhatnak.