Részben.

Történt ugyanis, hogy egymástól tök függetlenül majdnem egyszerre látogattunk el Ádámmal az Arc kiállításra, és kezdtünk el írni róla. Mivel Ádám írása tegnap már megjelent, akár ki is dobhattam volna az enyémet, de aztán rájöttem, hogy annyira mást láttunk, más körülmények közt, hogy nyugodtan megjelenhet az én különvéleményem.

Az első nagy különbség: én sötétedés után érkeztem a helyszínre, szóval az egész Arc lényegesen vészjóslóbb volt, mint napfényben, Ádámnak. Főleg, ha a sötétség mögé rakjuk az idei szlogent: Jókedvvel, Bőséggel.

A másik nagy különbség: nekem nagyon tetszett a kiállítás. Megkockáztatom, hogy az utóbbi évek legjobb Arca ez, amit muszáj megnéznie mindenkinek, akinek van néhány szabad órája.

Még akkor is, ha jó szervezéssel sikerült lezárni a kiállítás előtti parkolót, így autóval érkezni majdnem életveszélyes a területre. Hosszú keresgélésre és sétára számítson, aki ilyesmit tervez.

De alapvetően megéri a melót, még akkor is, ha Ádám jól látta, ez nem egy vidám kiállítás. Nem is kell annak lennie. Az Arc ideális esetben a társadalmi folyamatokra reflektál, sok éven át nem ezt tette és ettől súlytalanná, értelmetlenné vált. Most viszont a pályázók és a pályázat kiírói felismerték, hogy helyzet van, a többség számára egyre nagyobb szívást jelent a mindennapok megélése, és erre reagálni kell valahogy. Azt meg jól tudjuk, hogy a kreativitás annál könnyebben jön, minél nagyobb a szar.

A mostani Arc pontosan erről szól. A különböző gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokra épít a kiállítás, néha kissé talán demagóg, néha túlzó, de sokszor egészen szellemes módon fejezi ki a lakosságnak azt az érzését, hogy most már tényleg mindenki húzzon el a büdös francba.

Akad olyan kép, ami inkább csak látványban erős:

A Parlamentből Angry Birds-öt, és a képviselőkből disznókat varázsoló kép viszont egyszerre vicces, aktuális és divatos:

A legjobban mégis az a vonal tetszett, amelyik egyszerű módon reagál komoly problémákra, például a Jó kedv el, Bőség el című, amibe én azért képes voltam belelátni a fiatalok elvándorlását is:

Aztán ott volt az, amelyiken napraforgómező nőtt a Hősök terére, már csak az emlékmű állt ki a növényzetből. Tisztára, mint Majmok bolygója utolsó jelenetében a pusztulást jelző Szabadság-szobor.

Elég beszédes volt az a kép is, amelyik a futószalagon gyártott szmájlikat ábrázolta, amiről egyszerre jutott eszembe a rém fárasztó kaliforniai keep smiling és az a megalapozatlan hazai hurráoptimizmus , amelyik a valósággal nem szembenézve folyton csak azt kommunikálja, hogy minden a legnagyobb rendben.

Ez meg azért szomorú, mert alapvetően tényleg ez a helyzet:

A plakátok végignézése után az jutott eszembe, hogy ami rossz nekünk, az jó az Arc-szerű kiállításoknak és fordítva. Éppen ezért remélem, hogy a jövőben csupa érdektelen pályaműre számíthatunk a Felvonulási téren, de addig is nézzetek meg a mostanit, mert ha röhögni tudunk a problámákon, kicsit kijjebb vagyunk a szarból.

Az Arc szeptember 23-áig tart a Felvonulási téren.