Ádámék esküvője Szabadszállás közelében volt. A buli 5 körül kezdődött, a kakaspörköltre hétnél előbb nem számítottam, szóval jó ötletnek tűnt megebédelni valahol út közben. Nincs nagy helyismeretem, úgyhogy inkább kinyitottam a Gault&Millau-t és olyan éttermet kerestem 20 kilométeres körzetben, ami legalább pontot kapott: a könyv ezzel jelzi, hogy a hely az értékelhető tartományban mozog.
Így találtunk a Kígyósi Csárdára (motorosoknak tíz százalék kedvezmény), ami a tanyavilág éttermeihez képest egy igazi taktikai atomfegyverrel a fedélzetén száll versenybe a vendégekért: a séf a többszörös olimpiai-, és világbajnok mesterszakács Varga Károly, aki egyszerre próbál látszólag két ellentmondó elvárásnak megfelelni.
Egyrészt ugye csárdába azért mennek az emberek, hogy valami nagyot zabáljanak normális áron, másrészt meg ilyen díjakkal a háta mögött Vargának törekednie kell a színvonal tartására. Ami sosem olcsó.
A jó értelemben retró, pre-kistücskös hangulatot árasztó Kígyósi Csárda étlapja látszólag megtalálta a középutat: a fogások kellően brutálisnak tűnnek, és az árak bár nem alacsonyak, egyáltalán nem elszálltak. A kaják többsége bőven befér a 2500 forintos, sok közülük a 2100 forintos árszint alá. Ha ennél olcsóbb lenne, már gyanakodnék, ha ennél drágább, sok vendéget vesztene a hely.
Mivel siettünk és nem akartunk rosszullétig enni, hiszen még egy egész estét lagzi várt ránk, csak én kértem levest, és hármunknak is csak egy kétszemélyes Csárdagazda Bőségtálat kértünk, amivel kapcsolatban a mosolygós és kedves pincérnő megnyugtatott: elég lehet három embernek is. Nem szeretem a bőségtálakat, de az időhiány miatt ez tűnt a legpraktikusabb választásnak.
Nézzük az ételeket.
A csészényi babgulyás hibátlan volt, pont annyira masszív, izmos, betyáros leves az, amilyennek szeretnénk hinni, ráadásul jó ízléssel, az arányokat ügyesen tartva főzték egybe. Ennél nem is kell többet tudnia.
További jó pont a felszolgált kenyér minősége, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez milyen ritka kincs: vastag szeleteket kaptunk csodálatos ropogós héjjal és puha belsővel, alig néhány helyen lehet már ilyesmibe belefutni.
Leves után jött a bőségtál, ami minden várakozást felülmúlt: első ránézésre tudtuk, hogy ez bőven elég három embernek, meg azt is, hogy ennél többféle étellel egyszerre még nem nagyon találkoztunk. A tálalás ízléses volt, az is tetszett, ahogy a vaslapon sistergett az étel.
Egyébként tényleg volt minden: töltött pulyka, szűztallérok, kemencés kacsacomb, betyárnyárs, vasalt csirkecomb, rántott gomba magvas bundában, rántott sajt, saláták, finom köret, tartár, bakonyi ragú.
A minőség ingadozó, de sosem volt rossz. Talán csak a kacsacombbal nem tudtam megbarátkozni, de a többi retróétel (hiszen ezek azért nem fine dining-fogások) bőven többet hozott, mint amennyit megszokhattunk az útszéli helyeken. A rántott sajt nem a legolcsóbb ipari hulladékból, hanem tisztességes alapanyagból készült, és ennek is, meg a gombának is tökéletesen rendben volt a panírja. A töltött pulykát szépen sütötték, a vasalt csirkecomb kicsit sem volt száraz, a betyárnyárson jó volt a kolbász és a szalonna is, a szűztallérok meg egyenesen csodásan fűszeresek, ruganyosak és puhák voltak.
És a köretbe sem tudtam belekötni, főleg a káposzta volt meglepően jó.
Az adagokról annyit, hogy a levessel meg a kenyérrel együtt nekem bőven elég volt a tál harmada, a két lányon meg önmagában kifogott a maradék kétharmad, szóval még csomagoltattunk is belőle.
Így nézve 7600 forintba került három felnőtt ember ebédje üdítővel a szokásosnál sokkal jobb minőségben, szóval a környéken autózóknak a Kígyósi Csárda erősen ajánlott.