Néhány részes posztsorozatot kezdünk Budapest retró címmel. Ez alá a név alá gyűjtöttük a közelmúlt olyan élményeit, amiket régóta működő, kicsit megkopott, de nagyon is szerethető üzletekben szereztünk.

A Király utcában sokszor elhaladtam mellette, nappal és este is felhívja magára a figyelmet ez a bejárat. Kicsit olyannak láttam, mint egy mammutcsontvázat. Szép. Tavaly le is fotóztam, gondoltam, maradjon meg ennyi a múltból.

Filmkölcsönző, c'est la vie, a letöltés korában. Legálisan, illegálisan, a lényeg, hogy a legtöbben ki sem mozdulnak, inkább online filmkritikát olvasunk, online ajánlások alapján nézzük meg az online trailert, és döntünk a moziról vagy a pár kattintásos letöltésről. Egy filmkölcsönző nem élheti ezt túl, papíron legalábbis nem.

Aztán mégis ott maradt. Nem mozdult. Nemrég az Odeon Puskin videotéka dobta fel a pacskert, engem igazolva, de James Dean még kitart. Szívósan.

Ezért úgy gondoltam, megérné egyszer bekukkantani nekem is. Ha már ez a hely ennyire tartja magát, megpróbálni ellesni a titkot. Egyáltalán, megtudni, mi folyik itt. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy egy kíváncsi blogger megy be, és és filmkölcsönző-tag jön ki az ajtón. Mert nagyjából ez történt.

De ne szaladjunk előre, lássuk a metamorfózis egyes stációit.

Kezdjük ott, hogy voltam régen kölcsönző-tag, sokáig és sokat jártam videotékákba a kilencvenes években. Főleg olyan filmeket kerestem, amiket nem vásárolt meg minden hely, ezért aztán válogattam, kialakultak a szokásos tékák, ahová jártam. Aztán egyre kevesebbet mentem, egyrészt nem értem rá annyi filmet megnézni, másrészt a mozik, az ezer forintos dvd-k és a havertól áttöltött filmek korszakába léptünk. Sorra zártak be a tékák.

Mindezt csak azért mesélem el, hogy az átalakulásom érthetőbb legyen. Volt bennem egy természetes igény arra, hogy filmkölcsönzőbe járjak, csak elfelejtettem ezt az igényt. A hangulatot, ahogy bóklászol a dobozok között, leemelsz egyet, aztán egy másikat, rákérdezel az eladónál, milyen - ahogy beléptem ide, rögtön emlékeztem rá:

Köszöntem, és ránéztem az eladóra. Gyorsan levontuk a következtetéseket. Én kapásból láttam, hogy ő a tulajdonos. Ő meg cserébe kapásból látta, hogy életemben nem jártam itt. Ugyanis, mint később kiderült, mindenkit ismer, aki nála kölcsönöz.

Elkezdtem beszélgetni Istvánnal, jöttek a történetek egymás után. Először persze a nehéz helyzetben lévő kölcsönzőről, aztán egyre jobban belemélyedtünk a dolgokba. Hogy 20 éve ezzel foglalkozik, és hogy már az első vendégek gyerekei járnak kölcsönözni, sokszor már ők is gyerekkel. Hogy mennyire tetszik neki az üzlet címe, 1077, Király utca 77. És hogy azért nevezte el Deanről a kölcsönzőt, mert az induláskor ő volt az egyetlen amerikai színész, akinek az összes forgalomban lévő filmjét lehetett itthon kapni. Mind a hármat. Meg azért, mert akkor halt meg, amikor ő született. Hogy 7500 VHS-t, és 6000 DVD-t lehet nála kölcsönözni. Előbbi azért is érdekes, mert eredeti szinkronokért, vagy hasonló, máshol nem található ritkaságok miatt ezeket keresik filmszakmában dolgozó emberek.

Közben levettem egy dobozt. "Az öldöklés istene, láttad?" Megrázom a fejem. "Roman Polanski legutóbbi filmje, kötelező darab." És beszél tovább. Beszélgetünk rendezőkről, színészekről, kiderül, hogy a kölcsönzőnek két nyáron keresztül is vendége volt egy köpcös angol, akivel kedélyesen elbeszélgettek, csak a foglalkozására nem kérdeztek rá. Egyik nap, amikor kisétált az üzletből, az egyik eladónak szemet szúrt a falon található Blöff plakát, rajta egy ugyanilyen arccal: Tommyéval, Stephen Grahamével.

Kikeresték a kölcsönzési nyilvántartásból a nevet: Stephen Graham, stimmel. Legközelebb aláíratták vele a pult belső oldalát.

"Szereted Wes Andersont? Ha őt kedveled, a Szélhámos fivéreket is szeretni fogod" - és már veszi is le a polcról. Megpróbálom sarokba szorítani Istvánt: Na és a Puszta formalitás? "Megvan, VHS-en" - jön a válasz. Na és szinkronosan? Sikerült kifogni rajta.

Közben jött néhány törzsvendég, visszahozták a filmet. Kérték, ajánljon valamit, ő pedig rákérdezett, milyen hangulatban van éppen. A vevő szájízét már ismerte, de az kevés. Ő azt állítja, sokunknál a hangulat inkább meghatározó, mint az általános ízlés. "De a Pókember az már nekem túl gyors, túl sok, nem tudom megnézni. Azt már inkább rábízom a fiatalabb alkalmazottakra, úgymond elosztjuk a vendégeket."

Közben egyáltalán nem éreztem zavarban magam, nem gondoltam, hogy nekem itt nincs keresnivalóm csak azért, mert nem járok ide évtizedek óta. Sőt, úgy éreztem, hogy a személyes ajánlása a filmeknek, a beszélgetés ezekről már régóta hiányzott. Mert tök jó, hogy az imdb a személyes szavazataim alapján ajánl nekem filmeket, de akkor mégis hogy maradt ki egy csomó olyan alapmű, amikre István öt perc alatt felhívja a figyelmemet?

Kell egy ilyen hely. Kell ez a szolgáltatás, egy személyes filmmentor, egy kapcsolati pont a filmkedvelők között. És itt nem csak a tulajdonost és a vevőket értem, sokszor a törzsvendégek itt ismerkednek össze, leülnek hátul, van két fotel, és ott beszélgetnek. Én egyfajta szentélynek látom a 20 éve nyitva lévő James Dean videokölcsönzőt, ami pont azt a szolgáltatást kínálja, amit kerestem: egy filmrajongó segít eligazodni az elmúlt évtizedek felhozatalában, vagy egyszerűen csak kiválasztani, ma este mire van szükségem.

Ez nekem bővel megér 600 forintot filmenként. Mert ha ennyit sem áldozok rá, nemsokára megszűnik ez a szolgáltatás.

És nem a VHS- vagy DVD-kölcsönzésre gondolok.

Végezetül néhány fotó, amit István készített a boltról, kedvtelésből: