Ferencvárosnak a Nagykörúton kívül eső része nagyon tetszik nekem. Ha választanom kellene, melyik irányban szeretem legszívesebben elhagyni a bizonyos értelemben hálót jelentő pesti félkört (nagyvonalú vagyok, ezért hívom csak félkörnek), akkor sokat vacillálnék a Pozsonyi út, az Andrássy út és a Tompa utca között.
Errefelé ugyanis macskaköves utcácskák, a kapu előtt papucsban beszélgető emberek és néha egészen meglepő épületek jönnek szembe. Ha nem lenne bolondság ilyet állítani, azt mondanám, mediterrán hangulat lesz itt úrrá rajtam annak ellenére, hogy egyértelműen és visszautasíthatatlanul Budapest a háttér.
Nézzük meg például a Tompa utca és az Angyal utca sarkát:
Nehéz elképzelni, hogy itt, a szűk utcákban villamosok forgolódtak, pedig a Budapest elveszett sínei blog leírása szerint a második világháború után, amikor a Petőfi híd a robbantástól romokban hevert, a villamosok itt fordultak meg, ez volt a végállomás. Be a Tompa utcán, bekanyarodva az Angyal utcába, ide:
Aztán ki a Mester utcára, ahol még ma is járnak.
Később üzemi vágányként maradtak meg a sínpárok, itt, ahol én már el sem tudnék képzelni ilyesmit. Ma már inkább a fáké a főszerep.
Kommentben ajánlotta valamelyikőtök, hogy ide, a fenti saroktól nem messze, az Angyal utca 29-be látogassak el. Kíváncsi is lettem, milyen lehet egy lépcsőház a környéken, így el is néztem ide:
A kapun a megszokott, sötét, kukákkal aknásított folyosóra léptem:
Azonban a bal oldali falon megpillantottam egy domborművet. Ezt:
Ami még érdekesebb, hogy Jézus szenvedését a szemközti falról nyíló lépcsőház bejárati ajtajával szembe tervezték, szinte életnagyságban, vagyis aki elhagyja a házat, minden egyes alkalommal szembesül ezzel a képpel. Ezt nevezem vallásos elkötelezettségnek.
A lépcsőház egyébként látott már szebb napokat is, a fal tele van javításokkal, a padló koszos, töredezett, az egész sötét és kicsit nyomasztó. De mégis, valahogy olyan szép, egy haldokló szépség. Nézzétek:
A postaládák nagyot ütnek, ha nem készülsz fel a látványukra:
De ne ilyen csúnya képpel zárjunk. Lássuk még egyszer, mit látnak az itt élők, amikor reggel elmennek dolgozni:
