English

Egy nap a városban

Pálinka minden igaz férfinál

szucsadam 2012 április 05.

Az egész Kárpát-medence folk-face-ei összegyűlnek egy hétvégén Budapesten, hatalmas a zsivaly, mindenki régi ismerősökkel találkozik, zenél, táncol, mulat. A kézművesek kirakodják a cuccaikat, olyan dolgokhoz juthatsz hozzá, amikhez máskor nem.

Egy ismerősöm hívott el nagyjából ezekkel a szavakkal a XXXI. Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásárra. Nem új dolog, negyven éve tartják, nekem ez eddig kimaradt. Valószínűleg azért, mert nem vagyok egy folk-face, de a fenti mondatok után kíváncsi lettem. Vajon milyen az, amikor a városba gyűlik több száz kilométeres körzetből egy halom népművelő, együtt mulatnak, aztán újabb egy évre búcsút intenek egymásnak?

Fontos megemlíteni, mi is az a táncház, hiszen nemrég a mohácsi busójárás mellett második elemként a magyar táncház módszer is felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára. Úgy kezdődött, hogy voltak, akik szerették volna megtanulni az egyre idősödő generációtól a néptánctudást. Gyűjteni a születésük helyén a táncokat, mint Bartók a népdalokat, ezáltal válni egyre jobb művésszé.

Volt, hogy például Budapestről Erdélybe utaztak a táncosok, hogy akár a kórházi ágy mellett állva tanulják meg az öregektől a lépéseket. Évekkel, évtizedekkel később már őket hívták vissza a táncok születésének helyszínére, mert ott már addigra mindenki elfelejtette a hagyományt. Visszatanították az érdeklődő helyieket, kimentették a tudást, és visszainjekciózták.

Ez a munka és a táncházak tanító, a hagyományok iránti érdeklődést fenntartó misszióját ismerték el tehát tavaly év végén, és a helyszínre érkezve percek alatt világossá vált, hogy miért működik ez ilyen jól: mindenféle korosztály óriási lelkesedéssel az arcán rohangál egyik helyszínről a másikra, általában elmondható, hogy rengeteg a fiatal. Miközben a lassú léptű, bajszos öregek sétálgatnak, körülöttük tízéves forma gyerekek futkároznak, de kamaszból is elképesztő mennyiséggel találkoztam. Nekem a táncházról eddig nagyjából az ugrott be, hogy húsz jókedvű ember összejön valami kis pincében, és mulat-táncol egyet népzenére. Itt meg itt volt ez az irdatlan mennyiségű ember, fiatal, öreg, aki láthatóan tisztában volt vele, mit keres itt:

A Papp László Sportaréna székei pillanatok alatt megteltek, aki éppen nem ült, a hátizsákját és a ruháit hagyta a helyén, így az egész nézőtér egy kemping benyomását keltette két napon keresztül, aminek képébe az előző éjszakába nyúló táncolástól, zenéléstől elgyötört arcok is keveredtek. Szemben velük a főszínpadon folyamatosan váltották egymást az ország különböző vidékéről érkező táncosok, a kistermekben pedig népi koncertek és hasonló rendezvények mentek. A vásáron hangszereket, ékszereket, ruhákat és hasonlókat árultak. Köztük szaladgáltak a népi mérgezett egerek.

Én viszont leginkább a Folk-kocsmáról beszélnék, ahová a szomjas emberek mentek. Ez tulajdonképpen a Stadionok buszpályaudvartól egy kerítéssel leválasztott külső helyszín, ahol az ilyenkor szinte kötelező utántöltés folyik. Gyanús azonban, hogy az emberek nem a pultok előtt állnak sorban. Senki sem szomjas, a pálinkaárus viszont szomorú szemmel mered maga elé, nem sokan vásárolnak tőle.

A magyarázat egyszerű. A találkozóra érkezett emberek oldalán gyanúsan sokszor látni kisebb-nagyobb butykost, természetesen teli házi, saját főzésű anyaggal. A hátizsákokban is üvegek sorakoznak mindenkinél, a bejáratnál ugyanis nincs ruházatátvizsgálás. Próbálja meg valaki nekik megmondani, hogy a bicskát meg az alkoholos italokat kint kell hagyni. Le ne vetkőzzek, fiam? Ez nem az a buli. Még a pénteken a Müpában rendezett megnyitón is kínálták egymást csendben a résztvevők. És ez nem a fizetésképtelenség miatt van, hanem mert mindenki büszkén mutatja a sajátját.

A legfantasztikusabb az egészben számomra nem az előadások voltak, hanem ez a kocsma és a hangulata. A néptánc élő, lélegző változata. Miközben odabent a megőrzött értékeket mutatták be reflektorok alatt, kint kiállt egymással szembe két fiatal, és versenyt táncolt, miközben gyorsan előkerült néhány hegedű, brácsa, nagybőgő, és máris húzták az ország különböző végeiből érkező zenészek. Odébb már vagy ötvenen beszálltak egy hasonló csoportba, körtánc alakult. Lefilmeztem néhány tipikus jelenetet, talán átjön a hangulat:

A néptánc ugyanis nemcsak a megőrzendő lépések sorozata, testtartások jegyzéke, hanem a társadalmi érintkezés egy formája volt. A legények egymásra licitálva mutatták meg az erejüket, rátermettségüket, bűvölték el a lányokat, kommunikáltak egymással. Amikor ezt színpadon adják elő, a közönség pedig a zene végén tapsol, ez nem annyira érezhető, csak sejthető. A Folk-kocsmában viszont aktívan használták ezt a tudást, működtek a régi szabályok, ezek szerint viselkedtek, kértek fel és kakaskodtak a férfiak, énekeltek és nevettek a lányok.

Ez itt nem múzeum, nem kiállítás. Ez egy mába átmentett, de működő világ, amit egyesek már gyerekkortól tanulnak, és amiről nem is hittem, hogy még létezik. Miközben egyre népszerűbb, csak én néztem rossz irányba.

Ez a poszt egy blogger-versenyen vesz részt, így megjelenik a www.liveinspire.com oldalon is, ahol szavazni lehet rá. Az inspiráció témájában májustól egy mindenki számára nyitott fotópályázat is indul.

süti beállítások módosítása