English

Egy nap a városban

A Wesselényi utca menő: a családi csoki

Magyarósi Csaba 2012 február 16.

Tovább folytatjuk a Wesselényi utcai menőségeket bemutató sorozatunkat. Amikor elkezdtük, már tudtuk, hogy nagyon sok van ebben az unalmasnak tűnő aszfaltcsíkban, de lassan mi is meglepődünk, milyen listát sikerült összeraknunk: ettünk remek flódnit, ellátogattunk egy végtelenül szórakoztató, bölcs cipészmesterhez, megnéztünk egy száz éve a fémmel foglalkozó vésnökdinasztia legfiatalabb tagját és egy dizájcipőboltot is, ahol egy csinos, fiatal orosz lány készíti a cipőket.

Most egy családi csokiszalon találtunk. A dizájn, formai nyelv annyira profi, hogy először azt hittem, valamilyen külföldi csokilánc hazai tagjával van dolgom, csak némi nyomozás után jöttem rá, hogy ez családi vállalkozás.

Pedig a Zangio-név nem erre utal. Amíg szét nem szedjük. A betűszó ugyanis az apa, Zoltán, a lány, Angi (ő nyalja a csokit a bejáraton) és az anya, Olga nevéből áll össze ilyen kellemesen misztikusá.

Odabent egy végtelenül szimpatikus fickó fogad, akiről rövid beszélgetés után kiderül, hogy a család barátja, részt vett a formai nyelv és a műhely kialakításában, civilben díszlettervező és most épp az eladásban segít a családnak az alig másfél hónapja megnyílt üzletben.

A csokiszenvedély egyébként az apától, Zoltántól származik, aki gazdasági szakember volt a versenyszférában, majd azt egy emberléptékűbb, egyetemi tanári állásra cserélte, végül megtalálta az igazi szenvedélyt, a csokikészítést. Megtanult mindent, amit lehetett a könyvekből, majd ellátogatott a világhírű francia Valrhona és Lenotre iskolákba, és ott tanulta tovább a szakmát. Végül megnyitotta a műhelyt és elkezdte ontani a csokoládét. Ennek a folyamatnak a végén találja magát az, aki bemegy a Wesselényi utcai üzletbe.

Ahol talán a családi, félig amatőr jellegnek hála csodás élményben lehet részünk. A civilben díszletkészítő eladó kedvesen vezet be a csokoládék titkaiba, pörkölt kakaóbabot, héj nélküli, őrölt kakaóbabot, majd tiszta csokoládét kóstoltat, elképesztő tapasztalat a csokiízű, állagra diószerű babot ropogtatni.

Aztán jönnek a bonbonok, amikből többet is vásárolok. Izgalmas ízesítésekkel próbálkoznak. Ott van például a nemtudom szilva, amihez penyigei szilvalekvárt használtak fel. Akit érdekel az elnevezés háttérsztorija, térjen be az üzletbe és kérdezzen rá, el fogják mesélni.

Vagy ott van a macsatea, ami az eredeti italt fogyasztó japánok szerint állítólag nem elég karakteres, de nekem mindenképp maradandó élmény, ahogy a sós karamell is kiváló darab. A kávéízű bonbonban bőven van annyi koffein, hogy felébresszen, a boróka, a biocitrus, a mézeskalács, a maracuja meg arról gondoskodik, hogy olyan ízekkel találkozzunk itt, amikkel máshol aligha.

A Zangio nem olcsó. Néhány, hat-hét szelet bonbonnal máris 1500 forint fölött vagyunk, ami komoly kiadás, ez már a Rózsavölgyi magassága.

És azt a szintet talán nem üti meg a Zangio, de közel jár hozzá, és kétségkívül remek a csoki, biztos, hogy be fogok járni hozzájuk és a spéci, máshol nem elérhető választék miatt egy kicsit is érzékeny piacon komoly jövője lehet a családi vállalkozásnak. Érdemes adni nekik egy esélyt, aki arra jár, ugorjon be néhány bonbonra, vagy egy forró csokira.