Múlt héten végre sor került arra, amit hónapok óta tervezgettünk: elmentünk a Philippe a belga nevű étterembe, hogy felfaljunk néhány homárt. Az ilyen vacsora nem olcsó mulatság, tudtuk, hogy 20-25 ezer forint alatt nem lehet megúszni, ezért is vártunk a megfelelő alkalmat, ami egy szülinap volt. Tovább segítette a projektet, hogy még ősz végén vettem a Bónusz Brigádtól egy kupont, ami 9900 ezer forintba került, de 22 ezernyi homárt adtak cserébe. Jó biznisz.

Philippe-ről a belgáról tudni kell, hogy ő tényleg belga (a képen balra).

Vannak más belga éttermek is a városban, ezek azonban a sörkínálatot leszámítva sokszor fájóan magyarok, már a gasztronómiai rendszerváltás előtti étteremben: hiába használnak kagylót, rákot, ritkán használnak friss alapanyagot, az elkészítés során meg azt a keveset is hazavágják, ami a fagyasztás, szállítás, felolvasztás után megmaradt. Például ipari mennyiségű liszttel sűrítik a tejszínes mártást, így a ráknak, a szósznak, mindennek lisztíze van.

Philippe azonban más: megpróbálja azt a frissességet biztosítani, amit szülőhazájában megszokott. Persze ez Magyarországon nyilván nagyobb stresszt jelent, mint Belgiumban, ahol az ember kimegy az utcára, és még a csatornákból is friss homárok meg kagylók ugrálnak elő. Utóbbiakat például részben Franciaországból, a Normandia partjai mellett található Mont St Michel környékéről, vagy Hollandiából szerzi be Philippe, és annyira frissek, hogy még élnek: az étterem pultjánál mindenki megnézheti, ahogy folyó víz alatt várják a sorsuk jobbra fordulását (hiába).

Ugyanígy jártak a homárok is, amik meg egyenesen a kirakatban vannak, oda rakták a sóval dúsított 5 Celsius fokos vizet, abban nézelődnek.

Hogy ezek a jópofa lények hogyan kerülnek a tányérunkra, az kész horror, szóval aki önfeledten akarja élvezni a gasztronómiai élvezeteket, az hagyja ki ezt a bekezdést, és ugorjon a következőre. Szóval Philippe-nél is nagy divat az élve főzés, mert csak így lehet finom a homár. Elképesztő mennyiségű fehérjét rejt a páncél, ami azonnal roncsolódik, ha az állat feldobja a talpát, és ezt csak úgy lehet áthidalni, ha pusztulás közben már fő is az állat. Aminek egyébként annyira egyszerű az idegrendszere, hogy állítólag fel sem fogja, ahogy az 5 Celsius-fokos vízből a 100 Celsius-fokosba kerül, lényegében azonnal sokkot kap és elpusztul. Ezzel együtt nem lennék a helyében, bár még mindig jobban jár, mint az a társa, amelyiket grillezik, ezt ugyanis élve kettévágják, és úgy dobják a tűzre. Az állatnak állítólag ezzel sincs különösebb problémája, amit azért már nehezen hiszek el.

De próbáljuk függetleníteni magunkat a részletektől, és koncentráljunk a vacsorára, ami tényleg zseniális, és az alapanyagok nehézkes, borzasztóan bonyolult hazai beszerzés ellenére sem drágább, mint amennyibe a tengerparti Belgiumban, vagy mondjuk Franciaországban kerülne.

Az üdvözlőfalatok közt volt lencseleves, hússaláta és lazactatár. A lencseleves kedves gondolat volt, amit az újév miatt szolgáltak fel, hogy szerencsét hozzon, bár engem nem varázsolt el, ahogy a hússaláta sem. A lazactatár viszont csodálatosan volt elkészítve, ami megerősítette egyben azt is, hogy a tengeri vonalat érdemes Philippe-nél erőltetni.

Utána jött a homárgalantin apró zöldségekkel. A homár íze csodálatos tiszta volt. Az apró zöldségek ugyan passzoltak hozzá, de nem tudtak komoly szerephez jutni a kellemetlen véget ért haverunk mellett.

Jött a sajttál, amivel csak egy baj volt: a mennyiséghez képest mindenképp drága volt. Viszont ettem én már ugyanennyiért olyan sajttálat, amire trappistát meg karavánt raktak, ehhez képest Philippe apró tányérkája ezerszer jobb üzletnek tűnik, remek sajtokkal, csodás zöldségkönnyítéssel középen.

Ezután jött a bársonyos homárleves, ami valami egészen zseniális volt, már csak emiatt megérte eljönni az étterembe: pikáns, sűrű, de mégsem nehéz, hibátlan fogás.

Leves után befutott a kagylónk, ami olyan jó alapanyag, hogy csak két elvárása lehet vele kapcsolatban az embernek: legyen friss, és ne rontsa el a szósz. A fogás mindkét feltételnek megfelelt, a kagyló majdnem olyan élettel teli, mint amit frissen vásárol az ember valamelyik mediterrán ország halpiacán reggel (persze azért nem annyira), a fokhagymás-tejszínes szósz meg nem tolakszik előre, csak hagyja érvényesülni a kagylót. A fogás mellé adott hasábburgonya majonézzel nekem egy kicsit nehéznek tűnt, de a belgák már csak így szeretik.

És az fontos, hogy a belgák hogy szeretik. Egy ismerősöm mesélte, hogy egyszer szemtanúja volt, ahogy francia turisták bele akartak szólni az egyik fogás elkészítésébe, változtatni akartak az eredeti elkészítési módon, lényegében megszentségtelenítették volna a hagyományokat. Philippe nem engedett, a turisták erősködtek, mire Philippe kirohant a pult mögül, és franciául ordítozva közölte, hogy ha változtatna a recepten, akkor már nem az eredeti ízvilág köszönne vissza, csak valami moslék, és ha ilyesmire vágynak, menjenek inkább máshova. A vendégek végül elfogyasztották az eredeti recept szerint készült ételt, Philippe meg megnyugodhatott, hogy megvédte a becsületét. Hiába na, hagyományok, gasztronómia, komolyan veszik itt az ilyesmit.

Ezért lehetett olyan jó a homáros penne amerikai módra, és a nehezebb falatok közti remek átvezetést szolgáló napi sorbet is.

A nagyágyú persze a végére maradt, de szerencsére Philippe-nél nem követtük el azt a hibát, mint az Arany Kaviárban, hogy a főételre már tökéletesen használhatatlanra ettük magunkat, így nekiálltunk a fogorvosi műszerekkel a fél homárnak pörkölttel, magyarosan, burgonyakrustival.

A pörkölttől nem kell félni, nincs itt disznó, vagy marhahús, csak zöldséges alap, ami remekül passzol a homár tiszta húsához, mert persze ebben a fogásban is ezen volt a hangsúly. Annyira jó volt, hogy kétségbeesetten piszkáltuk ki a fogókkal az utolsó falatkákat is a lábakból, a páncél különböző pontjaiból, amiben nagy segítségünkre volt a kiváló és szórakoztató, de közben végig elegánsan távolságtartó személyzet. Így kell ezt.

A vacsora végén érkező házi desszert-trió remek keretbe foglalta az estét, ami végül szervízdíjjal együtt is 23500 forintba került, szóval 1500-at kellett ráfizetni a bónuszra. Így se, úgy se kevés, de ennél olcsóbban egy ilyen vacsorát a fejlett világ egyetlen éttermébe se lehetne megúszni, viszont tucatjával vannak olyan helyek Magyarországon, ahol ugyanennyit kell fizetni a fagyasztott, rosszul elkészített kontármunkáért is.

Szóval jó, hogy van nekünk egy Philippe-ünk, aki mutatja az irányt.