English

Egy nap a városban

A Wesselényi utca menő: Kisméretű női cipők

Magyarósi Csaba 2012 január 20.

Folytatódik tovább a Wesselényi utca menőségeit bemutató sorozatunk. Az előző részben Ráchel flódniját kóstoltuk meg, most meg egy hihetetlen cipőboltba látogatunk el a 19-es számba.

Hihetetlen, mert 1921-ben alapították. Ilyesmit csak elektronmikroszkóppal talál az ember Budapesten. Aztán az is teljesen valószerűtlen, hogy ugyanaz a család dolgozik itt lassan száz éve, a boltot a mostani mester édesapja nyitotta. És hihetetlen, mert a tulajdonos, Pető Lajos olyan szórakoztató és bölcs egyszerre, hogy már beszélgetni is megéri betérni hozzá.

75 éves, de ez nem látszik rajta. Frissen mozog az üzletben, dizájnkeretes szemüvege mögül hosszú, fordulatos életen át felhalmozott tapasztalatokat oszt meg a vendégekkel, humoros stílusban.

Amikor belépek az üzletbe, és elmondom, mi járatban vagyok, hogy írni szeretnék az üzletéről, rögtön közli:

Csodálatos. Mennyibe kerül?

Semmibe.

Akkor foglaljon helyet. Olvasott rólam?

Nem. Kellett volna?

Mindenesetre rengeteg cikkben szerepelek!

Fiatalos mozdulatokkal hátraszalad, és előhoz egy rakás újságot. Elkezd matatni a laptop zenelejátszó programjában, majd hozzáteszi, hogy "ez csak egy amolyan sleeping music, de mit szólna egy kis Mozarthoz?" - kérdezi, aztán léptet egy tracket.

Mondom: 75 éves.

Elkezd mesélni a szakmájáról. Hogy lassan eltűnnek a cipészek a világból. Hogy olyan szakmákat veszítünk el, amik évszázadokon keresztül szolgálták ki az embereket örömét. Hogy hiába van egyre nagyobb érdeklődés az egyedi készítésű cipők iránt, ha meghalnak a cipészek és a fiataloknak nem lesz kitől megtanulni a mesterséget. "Könyvből ezt nem lehet" - mondja, majd hozzáteszi, hogy úgy tűnnek majd el a mesterek, mint a sivatag homokjában a kincsek. "Az embereknek meg kell tanulniuk kézen járni, mert rendes cipőjük már nem lesz".

Aztán az életéről kezd el mesélni. Egy tibeti mondást vesz elő: "Mire megérted a világot, az már megváltozott". Az elmúlt 75 évben annyi minden történt vele, hogy alig bírta kövezni. "Felvenni a világ ritmusát, az az igazi művészet."

"Most válság van. De az egész életem egy válsághalmaz" - mondja nevetve. "A második világháború alatt születtem, gyerek voltam Budapest ostroma alatt. Aztán jött Rákosi, Kádár, nem könnyű mindezt feldolgozni egyetlen életben. De ahogy apám mondta, az a nehéz kor, amelyikben élsz".

Elmeséli, hogy a cipészszakma már csak ilyen bölcselkedős. A bányász egyedül dolgozik egész nap. A cipész viszont beszélget az inasával, a vevőivel, és megpróbál nekik annyi bölcsességet átadni, amennyit csak lehet.

Így lett sikeres az apja, aki 1921-ben nyitotta az üzletet, majd megküzdött a húszas évek végén a világválsággal, ami ugyan más színezetű volt, mint a mostani, de "az sem volt valami vidám dolog". Aztán a harmincas évek közepén megszületett Pető Lajos, méghozzá abba az üzletbe, amiben most is dolgozik. Pontosabban a mögötte található kis lakásba, aminek az udvaron volt a vécéje.

A kezdetektől egyértelmű volt, hogy ő is cipész lesz, de előtte még elvégezte az iparművészeti egyetemet. Aztán átvette a boltot, apja jó tanácsaival együtt.

"Azt mondta: fiam, te itt nemcsak cipőt árulsz, hanem életfilozófiát is, méghozzá ingyen. Ha jól csinálod, ebből a szakmából mindig meg tudsz majd élni".

Azóta ehhez tartja magát. És mindig mosolyog, belülről is. Egy thaiföldi üzletembert idéz, aki Magyarországra látogatva elcsodálkozott azon, hogy a szolgáltatóiparban miért van annyi mosolytalan ember. A fickó azt mondta, hogy aki nem tud mosolyogni, ne nyisson üzletet. Majd Gundelt idézte a mester, aki egyszer azt mondta, hogy amelyik pincér nem tud mosolyogni, az menjen el vendégnek.

És Pető Lajos már 1969 óta mosolyog az üzletben. Kis megszakítással, a nyolcvanas években ugyanis operaénekes feleségével külföldön élt. Laktak New Yorkban, Milánóban, Londonban, felesége Pavarottival is énekelt, ő meg megpróbált annyit tapasztalni, amennyit csak lehet.

Aztán amikor elváltak, Pető Lajos hazatért, visszavette az üzletet és új célközönséget keresett: a kis lábú nőket. Az ő igényeiket akkoriban senki sem szolgálta ki, úgyhogy gyorsan odaszokott számtalan művész és a budapesti elit Pető Lajoshoz, aki csodálatos cipőket készített nekik a Kisméretű női cipők boltjában.

A világ persze közben megváltozott, megjelentek a külföldi márkák, sokkal nagyobb lett a kínálat, ebből azonban nem következik, hogy a mestermunkák versenyképtelenné váltak volna. A nagy verseny ugyanis érdekes módon nem csökkentette, inkább növelte az árakat.

Pető Lajos hosszasan magyaráz a befektetett munkáról, a kiváló alapanyagokról, arról, hogy amit ő készít, azt méretre, egyedileg gyártja, így pontosan illik majd a vevő lábára, mire elő mer hozakodni az árral. Aztán kiderült, hogy annyiért készít egyedi darabokat, amennyiért egy közepes divatház kínálja a tucattermékeket: 20-25 ezer forintért. A kettő közti különbséget figyelembe véve hihetetlenül alacsony ez összeg, főleg, hogy ennyiből elkészíti a több százezres luxusdarabok lábra igazított egyedi másolatát is.

Persze kérdés, hogy meddig csinálja még a mester a remekműveket.

"Amíg élek, dolgozom. Pontosabban addig élek, amíg dolgozom. Nincs ezzel baj. Megszületünk, csinálunk valamit, aztán meghalunk. Az a lényeg, hogy a születés és halál közti résznek legyen értelme. És én azt hiszem, annak, amit én csinálok, van értelme".