A nagy ünneplések után elértünk az év két legkevésbé kedvelt hónapjához. Sokan értenek egyet abban velem, hogy a tél karácsonyig vicces - akkor le kellene esni egy nagy adag hónak, ami három napig tartja magát, aztán jöhet az olvadás, a tavasz, a madárfütty. Január végén már végképp azt szoktam gondolni, hogy ez most már egyáltalán nem szórakoztató, a február pedig már csak hosszú kínlódás. A tél végére meg már egyre jobban szimpatizálok Bill Murray gondolataival:

Ezeket a hónapokat érdemes meg-megszakítani valami kellemessel, felosztani szakaszokra, telepakolni magunkat programokkal. Nálam ezt jelenti ilyenkor a színház. Egy rakás előadást nézek meg ilyenkor, várok ezekre a napokra, és ünnepnek élem meg, amikor a párommal elindulunk egy-egy darabra. Tegnap például három jegyet vásároltam csak februárra. Túlélési célzattal.

Ebben a posztban pedig ajánlok nektek egyet, amit nemrég láttam, és nagyon tetszett. Életmentő célzattal.

A Nemzetiben már 2009 óta játsszák a Pánik című finn feketekomédia magyar átiratát, vagyis Mika Myllyaho darabjának fordítását esetenként színészi improvizációkkal megspékelve, a rendező a darab egyik szereplője, Rába Roland. A főpánikos.

Rögtön azzal kezdem, mit szerettem nagyon ebben az előadásban: mindenki azt vesz ki belőle, amit akar. Nem olyan, mint Forrest Gump bonbonos doboza, inkább mint az újházi tyúkhúsleves. Ha felszínesen nézzük, mert szórakozni akarunk, egy remek vígjátékot látunk, sok nevetéssel, valódi, életszagú jelenetekkel, három olyan színésszel, akik 20 perc alatt úgy megdolgozzák a közönséget, hogy már csak a nézésüktől fetrengtünk a röhögéstől.

Ha mélyebbre merítünk a leveses tálban, esetleg van helyzeti tapasztalatunk a pánikbetegséggel, ráismerünk a felszín alatti vívódásokra, látni fogjuk a karakterek változását, szinte halljuk a gondolataikat.

A háromszereplős darab két testvér és egy szerelmi bánatában hozzájuk csapódó barátjuk háromszögében pattog. A Nemzeti Színház leírását veszem kölcsön:

A Pánik avagy Férfiak az idegösszeomlás szélén egy fekete komédia, mely három fiatalember neurózisát járja körül. Roli tervezőgrafikus, Robi mérnök, Tomi pedig televíziós műsorvezető. Robi hajnali fél négykor eszeveszetten kopogtat barátja, Roli lakása ajtaján. Robi barátnője, Szandi azt mondta neki, hogy el kéne gondolkodnia arról, mit akar az élettől, és rendezni a gondolatait. Robi, akinek halvány fogalma sincs, hogy mi lehet a baj a saját életével, megkéri Rolit, hogy kezelje őt, mert utalja a pszichológusokat, viszont nem akarja elveszíteni a barátnőjét. Mellesleg átél egy pánikrohamot. Roli és a bátyja, Tomi azon versengenek, hogy melyikük módszere segít jobban Robinak. Leginkább azonban az derül ki e különös verseny során, hogy maguk is teljesen össze vannak zavarodva.

A végére már (spoilerezek, de ennél a darabnál szabad, nem az a lényeg) odáig feszülnek az egyébként csak félig-meddig komolyan vehető indulatok, hogy a két testvér össze is verekszik. Szerencsére nem ilyen szájízzel lesz vége a darabnak, a "vécébe" vitt kézikamera kivetített képén láthatjuk, ahogy a színészek kifújják magukat a hátsó szobában, és rögtön elkezdenek beszélgetni a karácsonyi előkészületekről, kinek mit vettek, hogy tervezik az ünnepeket. Tökéletes trükk arra, hogy a darab ott végződjön, amerre tart, a közönség mégse érezze hülyén magát.

Remek kis darab tehát, Rába Roland, Marton Róbert és Szabó Kimmel Tamás nagyon könnyedén játszanak, remek humorral, miközben a darab éppen elég mély, drámai. Szóval tökéletes választás egy vegyes társaságnak is, amiben önjelölt színházkritikustól kezdve alkalmi színházlátogatókig bárki belefér, és a végén mindenki elégedett lesz.

A Nemzetibe tegnap óta lehet foglalni a februári előadásokra, minden hónap 11-én pedig 20 százalék kedvezménnyel lehet jegyet vásárolni. Én is így tettem, végül 1840 forintért vettem egy jegyet erre az előadásra tavaly. Egy mozijegy áráért a Nemzetiben nézhetünk előadást, ha így nézzük, csak szólok.