Azt elmondta Ádám, hogy van valami szuper menü az Arany Kaviárban, amit okvetlenül ki kell próbálnunk. Azt viszont nem mondta el, hogy csúcshelyhez képest megdöbbentően nagy adagokat adnak a budai étteremben, így semmiképp sem ajánlott az üdvözlőfalatokkal eltelni, mert aki így tesz, az tökkelütött hülye.

Aznap este négy tökkelütött hülye távozott az étteremből.

Az Orosz Ünnepi Asztal névre keresztelt menüt próbáltuk ki, amit szeptemberben vezetett be az Arany Kaviár. Ha úgy vesszük, egyszerre nagyon drága és olcsó menüről beszélünk.

Drága, hiszen negyvenezer forintba kerül a négyszemélyes asztal, ami sokaknak egy félhavi kereset.

Viszont a jobb budapesti éttermek árait figyelembe véve tízezer forintot fejenként egyáltalán nem felháborító összeg. És az Arany Kaviár a legjobbak közé tartozik, ahol talán pont Brad Pitt vagy Angelina Jolie feneke süppedt bele a székbe, amin ülünk, novemberben ugyanis itt vacsoráztak. De azt se felejtsük el, hogy az Arany Kaviárban úgy egyébként simán negyvenezerbe kerül az egyszemélyes Gourmet Menü italokkal. Négyszer ennyibe. És a bónusz: ezzel a menüvel aztán finomkodnak, annyi mindent pakolnak ki a hatalmas asztalra, hogy csak három menetben fért el rajta.

Visszaemlékezni is nehéz. Az elején kaptunk sima és fűszeres házi vajat orosz kenyérféleséggel, remek volt, de utólag már tudom, hogy túl sokat ettem belőle.

Utána jött a halas vegyes ízelítő házilag füstölt és pácolt halakból, heringcsónakkal, gombás fogásokkal és csodálatos vörös lazac kaviárral: gyakorlatilag ezen a ponton félholtra ettük magunkat, pedig még csak az előételeknél tartottunk. Reálisan értékelve a helyzetet viszont egyáltalán nem tudom mérges lenni magamra, ilyen kiváló előételekkel ugyanis nem tudom, hogy találkoztam-e már valaha, szóval ha ebbe kell belefulladni, akkor ebbe kell belefulladni.

A halak fenségesek voltak. Leírom megint, pedig eddig még egyszer sem tettem: fenségesek. Ahogy a frissen, házilag füstölt ételeket tipikusan oroszos helyzetbe hoztuk tejföllel, hagymával, jeges reszelt vajjal, az valami csodálatos.

És persze közben Russian Standard Original vodkával öblítünk, ami Oroszországban a prémiumvodkák közt csak a belépőszintet jelenti, a világ többi részén viszont a legjobb minőségbe tartozik.

Egyet mondok: a tejszínes, reszelt tojásos vörös kaviárt a vodkával mindenkinek ki kell próbálnia egyszer az életben. Mondok kettőt: ugyanez igaz az uborkás, füstölt heringre. Valójában szinte mindenre.

Az anyai ágon orosz Nyíri Sándor, azaz Szása, az Arany Kaviár séfje és társtulajdonosa ugyanis olyan ételeket vezényelt a kifogástalanul viselkedő pincérekkel az asztalunkra, hogy annak a gondolatától egy héttel később is megkordul a hasam. Szása irányítás közben fel-fel bukkant az étteremben is és a fogások hátteréről mesél: arról, hogy ami nekünk a közel elérhetetlen luxus, az az orosz és ukrán konyhának a mindennapok része, házi koszt. A nagy trükk a dologban ugyanezt a minőséget reprodukálni egy budapesti étteremben, és ez Szásának, aki már medvehúst is evett, sikerült.

Mert ott van például a szoljanka leves és az ukrán borscs leves, aminek már csak a felét tudtuk megenni, olyan állapotba kerültünk. Koncentráljunk a borscs levesre, végül is ezt ettem én: céklára épül. A céklát nem szeretem. Ettem már borscs levest, nem ízlett. De úgy voltam vele, hogy megkóstolom, mit tudnak kihozni belőle egy Arany Kaviárban.

Használtam már a fenséges szót? Az ukrán családok házi levese Budapesten valószerűtlenül csodálatosnak tűnik, méghozzá úgy, hogy nem éreztem benne céklaízt, sem a húsét, sem a tejfölét, nem éreztem külön semmit, egyszerűen csak egy csodálatos levest kaptam felháborítóan jó péksüteményekkel, amit legszívesebben addig ennék, amíg csak bele nem fagy a seggem a hátborzongatóan hideg ukrán télbe.

Hogy milyen volt a bélszíncsíkok Stroganoff módra a gróf eredeti receptje alapján? Biztos finom. Nem tudom. Itt már csak piszkáltuk a tányért. Körülbelül ilyen állapotban voltunk Ádámmal:

Pedig érzetük, hogy amit kaptunk, az kiváló minőségű étel. Hogy bánni fogjuk, ha egy falatot is az asztalon hagyunk belőle, vagy a lazaccal és spenóttal készült kulibjákából, mert a kettő együtt valami mesés volt. De egyszerűen már képtelenek voltunk enni, elszúrtuk az elején, nem maradt hely a gyomorban, mutatóba sem, hiába próbáltunk közben vodkával könnyíteni (azzal nem lehet, nem bor az), és hiába telt el az első falat óta vagy két óra.

A desszerteket már csak kenegettük a tányéron, pedig hogy ugranék most mindegyikre.

Az Arany Kaviár ünnepi orosz asztala telitalálat. Drága, de saját kategóriájában olcsó, és általa különleges alkalmakra elérhetővé válik a luxusétterem kínálata azoknak is, akik máskülönben képtelenek lennének megfizetni a minőséget. Ráadásul tervezhető módon tömik degeszre az embert: egy fő tízezer, ebből nem lehet kicsúszni, nem kell nézni az árakat, ez az ára, ebbe belefér minden.

A szűk keresztmetszet nem is ez lesz, hanem az emberi gyomor. Azt érdemes tágítani, mielőtt betérne hozzájuk az ember.