Dórával nemrég eltöltöttünk hat napot Párizsban. Nem kezdek bele városnézős részekbe, mert egyrészt volt már arról poszt, hogy mit érdemes megnézni, másrészt most a kajákról akarok beszélni.

Elég felkészülten érkeztünk a városba, már gasztronómiai szempontból, amire Párizsban ugyanúgy szükség van, mint akármelyik másik nagyvárosban: ha nem vagy alapos, pillanatok alatt beszippant valamelyik helyi Váci utca olcsónak tűnő, de ehetetlen menükkel, seggfej pincérekkel, lehúzós italárakkal.

Éppen ezért volt néhány cím a tárcánkban a kötelező helyekről, de ezekbe végül nem jutottunk el. Volt, ami egyszerűen csak sosem esett útba kajaidőben (Petit Fer à Cheval), míg a Le Comptoir du Relais például ott volt mellettünk, de az megközelíthetetlennek bizonyult: az esti menüre körülbelül fél évre előre lehet csak asztalt foglalni. Foglalás nélkül vacsoraidőben és ebédkor is 30-60 perces sor ácsorog az étterem előtt, ami borzasztó lehangoló.

A szállásunkkal szemben megtaláltuk viszont ezt a kis apróságot: igazi bisztróról van szó, ahol természetesen nincs angol menü, és ahol a nagydarab, kövérkés francia séf sorolja el halandzsanyelven morogva a fogásokat. Tökéletes!

A szobánkban egyébként már olvastam róla, a Time Out ajánlotta az Au Bon Saint-Pourçain nevű éttermet, ami pont olyan volt, mint a leírásokban: elképesztően szűk, ezt leszámítva sokkal inkább emlékeztetett egy vidéki vendéglőre, mint egy belvárosi bisztróra, ezzel együtt nagyon szerethető volt.

Pechünkre szombat este érkeztünk, amikor tömve volt a hely és figyelmeztettek is minket, hogy kapunk asztalt, de ha új vendég jön, odaültetik mellénk. Első pillanatba a szűkös kis terített asztalt elnézve nem nagyon tudtuk elképzelni, hogyan tartják ezt kivitelezhetőnek, de mindenkit megnyugtatok, végül megoldották.

Az étterem egyébként olyan, mint a párizsi bisztrók általában: egyszerű kis teríték, kancsóban hozott vízzel, finom borral és főleg: zene, háttérzaj nélkül. Hazai élményekből táplálkozva kissé furcsa a francia éttermek csöndje, de nagyon hamar megszerettem ezt a békét: evés közben csak a csöndben beszélgető párokat, a poharak koccintását, a villák és tányérok találkozását lehetett hallani, ettől sokkal meghittebb, bensőségesebb volt az evés, mint itthon.

Az étel amúgy rendben volt. A csiga ízlett, bár nem vitték túlzásba a fűszerezését:

Ettünk még tökéletesre főzött marhát, ami szétomlott a tányérunkon, végül crème brûlée-t, ami nekem kevéssé volt karakteres, de azért ízlett.

A hely egyébként inkább a hangulatával, mint az ízével győzött meg, így összességében kicsit soknak tartottam a Párizsban amúgy normálisnak mondható 75€-os végösszeget.

A következő alkalommal viszont már egy olyan helyre mentünk, amit a Michelin is ajánlott: a La Maison du Jardin vacsoramenüjét próbáltuk ki, amik számtalan ígéretes tételből álltak.

A hely hangulata ugyanaz volt, mint az Au Bon Saint-Pourçain-é: csöndes bisztró apró asztalokkal, tényleg zseniális. A pincér itt már tökéletesen beszélt angolul, remekül ajánlott, és hogy ne zavarja meg az intim hangulatot, szinte suttogva mesélt a fogásokról. Előételnek Dóra gombalevest kért, zseniális, erőteljes, merész ízvilágú, fűszeres kolbászokkal gazdagon ízesített fogást hoztak ki.

Én meg olyan harmonikusan visszafogott, hibátlan kagylótálat kaptam, hogy még most is ellágyulok, ha eszembe jut:

Ez a fogás egyszerűen tökéletes volt, méghozzá úgy, hogy egyetlen karakteres íz sem került a tányérra. Ez azért fura, mert én az erőteljesebb ételeket szeretem, ritka, hogy valami ennyire visszafogottan finom kajára ennyi örömmel gondoljak.

A második fogás már egészen másmilyen versenyző volt: a hét órán át sütött kacsa tésztaburokban, fügével, izmos, erős kaja, hibátlan. A hús magától szétomlott, a körítés remek volt, az összhatás talán kissé túl édes, de ez csak ízlés kérdése.

Ettem desszertet is, ami kevésbé volt emlékezetes, de a kettőnknek kihozott öt fogással, fél üveg vörössel és egy pohár fehérrel, meg borravalóval együtt fizettünk 85€-t, ami itthon persze horror árnak számít, de párizsi körülmények közt ezért a minőségért vacsoraidőben elfogadható.

Az élményeimről egyébként ma este 9-kor az M1-en kezdődő DTK-ban részletesebben is beszámolok. Az adásba ugyanis egyenesen elvileg Párizsból jelentkeztem be Skype-on keresztül (ha nem vágják ki), szóval közepesen élvezhető minőségben számolok be arról, hogy milyen jó ott enni.