Érdekes levelet kaptam augusztus végén, először nem is tudtam, hova tegyem. Zeibig Márton, az A38 éttermének új vezetője írt azért, hogy meghívjon engem meg Ádámot egy castingra: egy séfcastingra. Marci feltett szándéka volt, hogy átalakítja, felfrissíti a helyet, amihez természetesen új szakácsra volt szükség. Volt egy hosszú listájuk, erről elkezdték kihúzni a neveket, míg végül ketten maradtak. Ádámmal annyi volt a dolgunk, hogy elmenjünk kóstoljunk, aztán véleményezzünk.

Sosem vettünk még ilyenen részt, szóval izgatottan vártam az eseményt, főleg, hogy Ádámmal tudatilag, vagy legalább ízlésileg egyesülnünk kellett: a hétfői ebédre csak ő tudott elmenni, a szerdai vacsorára meg csak én, szóval úgy kellett összehasonlítanunk a két séfet, hogy csak egymás véleményére, elmondására hagyatkozhattunk. Bíztunk benne, hogy ez menni fog, hiszen legalább egy éve az a dolgunk, hogy hitelesen, aprólékosan, némi objektív rendszerszerűség mentén haladva tudjuk átadni nektek az élményeinket, most ugyanezt kellett tennünk, csak egymás közt.

Nagyon nem mennék bele a fogások részletezésébe. Azt mindenesetre elmondhatom, hogy sok egyezkedni valónk nem maradt Ádámmal, mert az néhány mondatból is kiderült, hogy a hétfői ebéd jóval gyengébb volt a szerdai vacsoránál, amit az asztaltársaság többi tagja, akik mindkét étkezésen részt vettek, megerősítettek.

Nem kóstoltam, de fotók alapján az ebéd is rendben volt, ugyanakkor Ádám szerint elég kiforratlan volt a koncepció:

A szerdai vacsorának azonban már volt egyértelmű csúcspontja is, a zöldborsó krémleves nyári illatos szarvasgombával és illatos olajjal például olyan hibátlanra sikerült, hogy azt tanítani kéne.

Ennél azonban érdekesebb volt maga a jelenség. Belülről látni, ahogy egy hely átalakítása megkezdődik. Hogy mennyi nehézség, buktató van benne. Honnan szerezzünk egy jó séfet? Hogyan találjunk célcsoportot az elképzeléseinknek? Mennyit számít a forgalomban egy jól eltalált teríték? És hogyan válasszuk ki a jó személyzetet?

Ennek kapcsán egy érdekes probléma is felmerült: egy séfnek az a dolga, hogy jól főzzön. Lehetetlen csalni. Nincs rá mód. Egy pincérnél viszont más a helyzet: nála legalább olyan fontos a kedvesség, mint a profi kiszolgálás. Utóbbit tanulni kell, előbbit viszont meg is lehet játszani. Átmenetileg. Amíg a teszt tart. A vacsora végén pontozni kellett, mondtam is Marcinak, hogy a séfet lehet osztályozni, de a pincéreket lehetetlen egy olyan helyzetben, amikor a kiszolgált személyek közt ott van az étteremvezető is.

Mindenesetre a kezdeményezés szimpatikus: a séf kiválasztásában nem egyedül döntött a vezető, meghívta barátait, és rajtunk keresztül egy kicsit talán titeket is, hogy együtt mondjunk véleményt. Ez a fajta nyitottság szerintem az alapja lehet egy jó étteremnek. És az már középtávon kiderül, hogy Zeibig Marci változtatásaival mennyire volt képes megnövelni a hely forgalmát, hogyan tudja bekapcsolni a város vérkeringésébe az iszonyú népszerű A38 mellett annak éttermét is.