Voltatok már szüreten? Én még sosem. Eddig úgy képzeltem az ilyesmit, hogy egy rakás ember egymásba karolva, bajszát pödörgetve részegre issza magát.

Pár hete aztán eljutottam egy szüretre, és kiderült, hogy tényleg pont ilyen, két kiegészítéssel: nem árt, ha csak egy felelőtlen vendég vagy az eseményen, így senkit sem érdekel, ha rendes munka helyett az italtól bódultan a saját hányásodban fetrengsz. Másrészt meg az etyeki szüreten nemcsak bajszos legények, de dögös csajok is akadtak bőven.

Tudni kell, hogy az egésznek nem volt tétje: az esemény házigazdája a Kálna Pincze tulajdonosa, a mindenféle manírt és modorosságot nélkülöző Kálna István volt a szervezővel, az Araz étteremmel együtt, és tulajdonképpen csak arról szólt, hogy berúgunk kicsit együtt, aztán szedünk némi szőlőt, majd iszunk, eszünk, megint iszunk, eszünk, iszunk, lepréseljük a szőlőt, iszunk mustot, majd egy kis alkoholt. Végül elégedetten távozunk.

A valóság végül meg is felelt a várakozásoknak. A bor remek volt, Kálna István viszonylag fiatal szürkebarátokat nyitott meg egymás után, egyszerűen kiül a vigyor az arcomra, amikor valami ennyire friss, könnyű, barátságos. Főleg, mert itatja magát, és úgy tűnik el két-három pohár, hogy a folyamatot észre sem vesszük, csak a végeredményt.

Alapozás után szőlőt szedtünk, én szenvedtem egy kicsit a késsel, pontosabban azzal, hogy metszés közben mindig marokkal próbáltam visszatartani a fürtöt, így akaratomon kívül is megszorongattam azt, az ujjaim közt meg a földre folyt a friss must.

Rövid bénázás után már a pincénél is voltunk, ahol Kálna István remek pezsgőjét kínálta. Miközben ittuk, arról mesélt, hogy ezt az italt egészen máshol kell éreznünk, mint a bort, ami a szánkra hat: a pezsgőt inkább a torkunkban kell éreznünk. Még meg is mutatta a két hektárnyi szőlő tulajdonosa, hogy hol:

Aztán jött az ebéd, amit az Araz korábban már dicsért séfje, az aznap este egyébként a Chaine des Rotisseurs-től Rôtisseur rangot kapott Barka Áron készített. Néhány fogás egészen remek volt. Az alkohol hatására csak szórványosan emlékszem a fogásokra, de azt tudom, hogy a gyümölcskupakos májpástétomból kettőt is ettem:

és a csodás tengeri hallevesnél sem álltam meg egy tányérnál. Még emlékszem, hogy Áron megosztott velem néhány nagyon fontos és hasznos információt a leveskészítés szörnyű titkairól, de ezekre már, akárhogy próbálok, alig bírok visszaemlékezni.

Zárásként elkészítettük a mustot, én is részt vettem a préselésben, utána meg elsőként tartottam a poharam a csőben végződő szerkezet alá.

Remek volt pezsgővel is, de valójában tisztán volt az igazi.

Arra már nem teljesen emlékszem, hogy jutottunk haza.