A feladat nyilvánvaló: neki kell állnom kibogozni ezt a címet.

Egy borkóstolón jártam, ezúttal egy kisebb méretűn, mint amit megszoktam. Budapesten szinte egymást érik a kóstolók, ez egyben örömteli és érthető. Egyre többen termelnek egyre jobb borokat, a borszakírók részletekbe menő bírálatát csak egy szűk réteg olvassa vagy érti, jó bort inni viszont majdnem mindenki szeret. Egy jófajta vörös ötezer forint felett van, ebből meg már simán végigihatunk egy ilyen rendezvényt, sok esetben 5000+-os borokat kóstolva, nem feltételül megtartva a mértéket. De hát így van ez jól.

Mindig megfogadom egy-egy nagyobb borrendezvényen, hogy csak egy területre, csak egy fajtára vagy borstílusra koncentrálok, így keresek fogódzkodót a hatalmas kínálatban, aztán persze megint megcsúszok, kíváncsivá tesz egy palack, és arrafelé folytatom a kóstolási utat. Olyan, mint egy labirintus.

Ezért én most a kisebb, családiasabb kóstolókat keresem. Néhány termelő, akikkel esetleg még beszélgetni is lehet, akik bemutatják a bort, és nem halál fáradtak, asztalok, padok, székek, falatkák, nyugalom. Ilyen környezetben könnyebben is találok új kedvencre, legutóbb a Jackfall Duett 2006-osából rendeltem egy nagyobb mennyiséget, miután megkóstoltam egy 20-30 fős kóstolócsoporttal.

A Borjour csapata mindenféle méretben méretben szervez rendezvényt, vannak 40 fős kóstolók, egy borásszal, sokszor extrém budapesti helyszíneken, létezik a Magnum, több mint ezer látogatóval, rengeteg borásszal, és van a Klasszik, a kettő közötti, ezen voltam most én is. 8 borász, 200-300 kóstoló ember, pont megfelelő méret számomra.

Ezeket a rendezvényeket a Manna étterembe szervezik, az Alagút fölé - nem a Clark Ádám tér felől, hanem a másik oldalon. Veszélyes terep, meredek lépcső vezet fel a bejárathoz, és mindenki felfelé józan csak.

A borászok nem az unalomig ismert nevek. Olyanok, akiket többnyire nem találunk meg a menő borszaküzletek polcain, pedig a boraik minősége alapján lehetnének akár ott is. Az ilyen nevek között kell keresgélni, ha menő kedvencet keresel. Ha a festészettel akarnám összevetni: amikor a kedvenc borászatodra azt mondod, Sauska vagy St. Andrea, az olyan, mintha Van Gogh-ot és Michelangelót emlegetnéd, amikor a favoritokat kell megnevezned a művészetben. A "fiúkat". De ha azt mondod, Hetényi János, akkor tuti te leszel a társaság borpápája.

Az új kedvencjelöltek pedig felsorakoztak az étterem közepén, a tömeg rávetődött az asztalokra és nyüzsgött. Majd miután minden szájban eltűnt 2-3 deciliter folyadék, megnyugodva ültek ki a teraszra, és megjelentek az itatás céljából kihozott falatkák. Ez az a pont, amikor érdemes érkezni, ekkor nyugodtabban beszélgethetsz a borásszal, és nem kell feltétlenül sorban állni. A kajás tálakat pedig még a konyha és az asztalok között el lehet csípni.

A balatonfelvidéki résznél Bakó Ambrus boraival kezdtem, ezekben egy kicsit csalódtam, de rögtön utána jött a meglepetés. A szomszédban a Villa Sandahl kínálta a borait, egy svéd házaspár és a férj testvére, valamint egy magyarul beszélő segítőjük. Nagyjából azt mondták el, ami a honlapjukon is olvasható:

A Villa Sandahl Fabien Stirn sigolsheimi ökológust, az Elzászi borvidék egyik vezető bortermelőjét kérte fel tanácsadónak, és vele együtt első osztályú, az elzászi grand cru borokéhoz hasonló borászati iskolázást dolgoztak ki. Ez a csodálatos badacsonyi szőlőtermés és a modern, csúcsminőségű francia borászat nagyszerű találkozása. A sajtolás során 3 különböző minőségű frakciót különítenek el, melyeket külön-külön erjesztenek és később házasítanak, így jönnek létre a Silver és/vagy Golden Line minőségű borok.

Ők nemrég kaptak egy óriási elismerést: felkerülhettek a Michelin-csillagos Costes étlapjára. Most nekem is megmutatták, mit tudnak: hoztak magukkal egy csomó rajnai rizlinget. És csak azt. A Silver és a Golden Line palack ízlett, főleg utóbbi, üde, izgalmas, érett bor. Mondhatnám, hogy megkóstolhattam a svéd-francia ízt a magyar borban, hiszen Thord, Christer és Gunnel 2004 óta dolgozik azon, hogy Badacsonyban megvalósíthassa saját elképzelését a borról.

Kipróbálhattam még a a somlói Spiegelberg István, Hetényi János, Garger Imre, a Lelovits pincészet, Balla Géza és a Nobilis borait, természetesen nem tudtam mindenkitől mindent végigkóstolni - mindenki legalább 5-8 féle bort hozott. A legtöbb helyen ennek ellenére mindig figyelmeztettek, hogy az előre kitalált sorrendtől ne térjek el, ami előreláthatóan egy hatalmas berúgáshoz és a Manna lépcsőjén való lezúgáshoz vezetett volna, ezért aztán hazudni kellett: "ez hányadik a sorban? A negyedik? Pont az előbb kóstoltam a harmadikat!".

Nagy kedvenceket találtam a kóstolás során, a villányi Lelovits Meglepetés a nevében is mutatja, mit gondolt a borász, amikor a kész bort megkóstolta. Neki is az volt. A szekszárdi Hetényi János Kadarkája is remek volt, ebből is beszereznék pár üveggel.

A végén már kétségbeejtően kevés falatkával találkoztam az asztalokon, szerencsére asztaltársam bedobott a közösbe egy tálat:

Végül egy kényelmes kanapén néztem végig az ismerőseimmel, ahogy elszállingózik a tömeg, és egyre több cimborát fedezek fel a maradék embercsoportokban.

Őket még az első fél órában hagytam el, és egyikünkben sem volt erős a motiváció, hogy kóstolás helyett keresgéljünk. Lassan érzékeny búcsút veszek mindenkitől, talán érzékenyebbet is, mint józanul indokolt lenne, és az autóm felé bandukolok. Nemrég vettem pár Bónusz Brigád-kupont, így 1500 forintért a saját kocsimmal vitt haza egy sofőrszolgálat. 6500 forintból remek borokat ittam (meg ugyanennyiről tudom már, hogy nem az), jól szórakoztam, a kis szendvicsekkel jóllaktam, és még haza is vittek. Nekem ez így rendben volt.