A Hadik kávéház és a Szatyor bár egy remek példa arra, hogyan él a múlt a jelenben, hogy nem kell görcsösen ragaszkodni a hagyományokhoz, mégis fenntartani azokat. A kávéház egyike volt annak a számtalannak, amik a századfordulón az irodalmi élet központjai voltak. Csakhogy a Hadik nem Pesten, hanem Budán, kisvárosi környezetben hódított, törzsasztala volt itt Karinthynak, gyakori vendég volt itt Déry Tibor, Tóth Árpád, Füst Milán, Rejtő Jenő vagy éppen Kosztolányi. Utóbbi ilyenkor Esti Kornéllá változva, természetesen.

Az éjszakai élet azóta megváltozott, és mégis: egy magamfajta író ugyanúgy kedvet talál az itteni bohémkodásban, mint egy jóravaló hentes vagy egy bajszos közgazdász. Mindenkiben ott van a mulató Esti Kornél.

A Hadik kávéház a századfordulón működött, később bezárt, volt itt cipőbolt is, aztán semmi, pár éve nyitott meg újra. Fontos változás: kettéosztották, hogy az igényeket még pontosabban becélozhassák. A kisebbik részben szép ruhába öltözött, halk szavú pincérek kínálnak feketével, miközben zongora szól a háttérben.

Ez a századforduló elegáns hangulata, pontosabban az akar lenni - a Hadik, a régi Hadik sosem volt a legelegánsabb feketéző. A falon a nagy irodalmi alakok képe, az utcára kitekintve az üres padokra meredhetünk: jön a tél.

A kávéházaknál szokásos L alakú tér hosszabbik szára, fallal elválasztva, külön bejárattal a Szatyor Bár. A Hadikhoz tartozik, és mégsem. A személyzet felváltva dolgozik az egyik vagy a másik helyen, de a hangulat egész más. Itt már a hideg ellenére is kint ülnek az emberek.

Bent galéria és rengeteg asztal, a közönség a 20-tól a 60 évesig mindenféle korosztályból érkezett, egy hatalmas, generációkon és ízléseken átívelő zsivaj fogad itt mindig. Ha az előbb megemlítettem a zongorát, most megmutatom, itt milyen zene szól, ha zenés este van:

De néhány napja, amikor ott jártam, nem zenés este volt. Művészek érkeztek a Szkéné Színháztól, táncosok, a Jövőtáncot adták elő. Fogalmam sem volt, mi ez, leültem a pulthoz - a törzshelyemet már elfoglalta a táncbolond publikum -, kértem Ginától egy sört, és hátradőltem. Gina piros pólóban volt, míg az összes többi pincér fekete-fehér csíkos felsőben rohangált. Ez tetszett nekem, az egyediség, megláttam benne a különcöt. "Hogyhogy pirosban?" - kérdeztem. "Büntetésben vagyok" - válaszolta. Tökéletes válasz, egy szót sem értek belőle. "Ma nem a Hadikban?" - próbálkoztam újra. "Nem, tegnap voltam ott". Ezzel már elégedett voltam.

Közben egy bekötött szemű ember tapogatta magát keresztül az asztalokon, kereste vakon a színpadot, lassan megtalálta, és a moraj is alábbhagyott. Ez már a tánc része volt.

Hátranyúltam a korsómért, közben a térdem hozzáért a szomszéd bárszéken ülő lány combjához. Rámmosolygott. Visszamosolyogtam, majd újra a táncosra néztem. Éppen földet lapátolt a kalapjába, a fejére vette. Egy könyvből kitépkedte a lapokat, és a fülébe, orrába, szájába tömködte őket. Ejha. Aztán leöntötte magát vörösborral. Félelmetes látványt nyújtott.

Ahogy elnézek egy előadást, mindig magamat keresem benne. Esti Kornélt. Az író szintén így nyomja tele a fülét betűkkel, én sem hallok, ha írok, és szintén így elázok egy-egy jó este után. Kivéve, hogy én a számba töltöm a bort, több más folyadékkal együtt. Élvezem, ahogy valami újjá keverednek össze bennem.

A jobb oldalamon egy raszta hajú srác és a barátnője. Szóba elegyedek velük, miközben a Szatyor Pult elnevezésű wifire próbálok csatlakozni. De hiába. A pár például táncrajongó, követik az ilyen eseményeket. Én nem, én pont azt élvezem, ha meglepnek. Sajnáltam például, hogy az előadás előtt hallottam arról, hogy táncolnak. Úgy gondolom, hogy ha véletlenül pillantom meg a bekötött szemű alakot, aki leönti magát mindenféle dologgal, aki baltát ragad és belefésüli a földet a hajába, lelkesebben tapsoltam volna. Akár végigtapsoltam volna az egész előadást. Még fütyültem is volna. Mert megleptek.

És a meglepetés jó.

(A posztot Esti Kornél támogatta)