Jó meleg ez az ősz, vagy szép hosszú a nyár, nem is tudom, mindenesetre érdemes kihasználni. Ma és talán holnap még ilyen időnk lesz, de aztán esik vagy tíz fokot a hőmérséklet, és következik a kabátos-avarban járkálós hangulat. Ezért aztán a piknikmániásoknak a ma egy tavaszig vissza nem térő alkalom.

Mert Budapesten, akármilyen furcsán hangzik, rengeteg hely van, ahol kifekhetünk a fűbe, és az eget bámulva, festői környezetben ebédelhetünk meg. És itt nemcsak a Városligetre, az Erzsébet-térre, Margitszigetre vagy a Kopaszi-gátra gondolok. Az én idei felfedezettem a Rezső tér a Magyarok Nagyasszonya Plébániával, az itt elterülő zöldön nagy lelki nyugalommal terítettük le a plédet néhány hete, és falatoztunk, az arra járók kisebb megdöbbenésére.

Aki arra járt, felénk sandított, pedig ez az új trend: a fűre lépni szabad. Ez a folyamat az 1931-ben elkészült Szent István Park, Pest első franciaparkjával kezdődött el, ami a korabeli sajtó szerint Budapest első olyan parkja volt, ahol lehetett a fűre lépni. Sőt ott játszhattak a gyerekek, egy parkőr jelölte ki minden héten, melyik területen lehet kifeküdni, hogy a fű meg is maradjon. A nemrég átadott, megújult Március 15. téren ez az üzenet, a fűre lépni szabad már sok nyelven, nagy betűkkel jelzi Budapest újabb felfogását, amit máig nem sikerült mindenki fejében meghonosítani.

Mert vegyük észre, hogy ahogy az elmúlt években egyre többen ültek ki az Erzsébet-térre, a volt bazársor helyére, a Bazilika elé vagy a Március 15. térre, úgy lett egyre hangulatosabb esténként a városban sétálni. A kiülős őrület aztán tovább folytatódott, a Nemzetinél idén Szecessziós családi-baráti pikniket szerveznek, a Döbrentei téren rendszeresen gitározgattak a fiatalok, legutóbb pedig még a Széchenyi István (Roosevelt) téren is lefotóztam piknikelőket.

Így aztán nem zavartattam magam, amikor a Rezső térre leterítettem a seggalávalót, és megebédeltem Évivel. Sőt, a teremtés koronájának éreztem magam.

Pár nap múlva valahogy szóba került a piknik meg a Rezső tér, amikor a nagymamámmal beszélgettem. Azt felelte: ott esküdött Moti. Moti az édesanyám. Kikerestettem vele a fotókat, a templom ugyan nem látszik, de egyértelmű, hogy édesanyám ott dobta hátra a csokrot, ahol pár napja én toltam befelé a banánt meg a sajtot.

Ezért aztán a hely még inkább felértékelődött a szememben. Hát ezért érdemes tudni, hogy mi a története annak, amire nézünk.

De elkalandoztam. Kifelé a szabadba, amíg jó idő van. Vigyétek a főnököt is.