Táncról eddig nem esett szó az Egy nap a városban blogon. Valamiért sem Csaba, sem én nem merészkedtünk el ebbe az irányba, sem a kötött szabályokkal előadott klasszikus balett, sem a csapongó modern tánc nem vonzott minket annyira, hogy jegyet váltsunk egy előadásra az utóbbi években. Korábban voltam ilyen előadásokon, mégsem mélyedtem bele a témába.

Pedig vannak nagy neveink ezen a területen. Itt van mindjárt Frenák Pál, a világhírű táncos-koreográfus, akinek az életútja több szempontból is érdekes. Szülei süketnémák voltak, így az első tanult nyelv számára a jelbeszéd lett, ez pedig nyilván segíti a mostani munkájában, amikor az emberi testtel kifejezhető, szavak nélkül átadott információkkal dolgozik. A másik figyelemreméltó mozzanat az életében, hogy nagyon fiatalon, a 80-as éves elején Párizsba költözött, ahol megismerkedett a kortárs tánccal, nyilván a magyar állapotokhoz képest egy világ tárult fel a szeme előtt, olyasmi élmény lehetett, mint száz évvel korábban vidéki festődiákként a bohém impresszionista kör tagjává válni. Mégsem fordított hátat Magyarországnak, rendszeresen hazajárt, tanított itthon is, Franciaországban is. Nem túlzás állítani, hogy a mai magyar táncéletre jelentős hatással volt.

1999-ben a Compagnie Pal Frenakot, a saját társulatát kettős székhelyű, magyar-francia intézetté alakította, Budapesten is rendszeresen mutatják be darabjait, mint ahogy a társulattal szerte a világban is turnéznak. Röviden: a modern táncot szerető emberek szerint Frenák a csúcs.

Évi foglalta le a jegyeket hetekkel ezelőtt, mikor látta, hogy a Fiúkat adják elő a Trafóban. Frenák-előadás nincs túl gyakran, és akkor is rendszeres a telt ház, nem játsszák agyon a műveket, így aztán sietni kell. Bólintottam, menjünk el.

Érkezési sorrendben foglalhattuk el a helyeket, és nagy harc volt az első sor helyeiért. Csak egyetlen dolog miatt aggódtam: egy Fiúk című előadás, ami a férfiak belső világát próbálja meg tánccal kifejezni, egészen másként nézhet ki, ha heteroszexuális vagy homoszexuális oldalról dolgozzák fel, és nem tartják a kellő távolságot a témában.

Évi hozzátette: ne lepődj meg, ha meztelenül vonaglanak majd a színpadon a fiúk. Jó időzítés, a lámpákat lekapcsolták, most már késő lenne menekülni.

Három táncos lépett egyenként a színpadra, megragadva a három leeresztett kötelet, és hihetetlen mozdulatsorba fogtak. Ha megpróbálnám összehasonlítani ezeket a cirkuszi akrobatákéval, azt mondanám, hogy a mozdulatok bonyolultságában, az erőkifejtésben megegyeztek, azonban a táncosok ki is fejeztek valamit ezekkel a mozdulatokkal. Egyszer köldökzsinórnak használták a kötelet, aztán az előadás során a nemi szervükre utaló szimbólumként is szerepelt, vagy épp ezen felakasztva vergődtek kínjukban, mint a levegőn szenvedő halak.

A mozdulatok tehát nemcsak hogy erőltetettség nélküli, könnyed, maguktól értetődőek, de láthatóan gondosan koreografáltak is voltak, ki akartak fejezni valamit, és az egész előadás alatt ezeket a szimbólumokat fejtegettük.

A kezdeti félelmem jogos is volt, meg nem is. Frenák Pál figyelt arra, hogy a férfiak férfiasságát bemutassa, a részeg tivornyát, a barátok durvaságát egymással szemben, a vad dühöt és kétségbeesést, a kemény, vasban edzett macsót, de közben - vagy ez után - rögtön a belső érzékenységet, a félelmeket, a törékenységet is ábrázolták, akár még a nőiséget is. Ennek semmi köze a homoszexualitáshoz, ez csak a természetes egyensúly kifejezése, az unalomig rajzolgatott, de ritkán megértett jin-jang jel értelme, hogy minden férfiben ott a befogadó nő, mint hogy minden nőben ott van a határozott, uralkodó férfi. És mindannyiunkban a gyerek.

Egyik gyermekkori cimborám más tanárokkal együtt alapított néhány éve egy gimnáziumot. Amellett, hogy nagyra becsülöm, amit csinálnak, és próbálnak elérni, az iskola bemutatkozásában szemet szúrt egy nagyon is igaz rész: a nemiséget elrejtő, annak hátat fordító, uniformizáló oktatás helyett próbálják a gyerekeket a férfi-női szerepekre is tanítani. Ez szerintem is nagyon hiányzik, mert ezekről sokszor egy-egy otthoni, feszengő felvilágosító elbeszélgetésen kívül nem esik szó a szülőkkel sem, így a gyerek teljesen önmagára meg a körülötte sorakozó, hozzá hasonlóan tapasztalatlan kisember ismereteire van hagyatkozva, és sokaknak egész életében sincs esélye arra, hogy az előző bekezdés utolsó mondatait megértse.

De térjünk vissza az előadásra: voltak olyan momentumai is, amik inkább utaltak a melegek problémáira. A táncosok egy ponton bevonszolták magukat meztelenül, majd hátat fordítottak nekünk, az fenekükre ragasztószalaggal egy-egy x-et húztak, aminek az üzenete valószínűleg a saját irányultságuk megtagadása lehetett. Az x metszéspontja sajnos nem mindenhol volt a helyén, legnagyobb bánatomra. De gyakorlatilag ez volt a legneccesebb momentum az előadáson.

A földön bemutatott táncokat sem úgy kell elképzelni, hogy céltalanul ugrálnak, forognak a táncosok, láthatóan semmilyen szabálynak nem feleltek meg a mozdulatok, mégis a testük minden porcikáját, a hajlékonyságuk összes elemét kihasználják, esve, fetrengve, egymásnak esve, tépve, birkózva, vonszolva magukat, miközben dübörgött a modern zene. Utoljára tízéves korom környékén éreztem azt, amit a táncosokon láttam: bármit megtehettek a testükkel, kitekerhették, eleshettek, felugorhattak, nem lesz semmi bajuk. Fantasztikus volt így emlékezni erre, miközben persze profi táncosok mutatták be mindezt, akik nagyon is tudják, mikor mit lépnek, és ők a gyerekekkel szemben az izmaik miatt is megengedhetik maguknak a veszélyesebb mozdulatokat.

Nagy élmény volt tehát a Fiúk, hihetetlenül felkészült táncosokkal, meglepő jelenetekkel, és sok-sok szimbólummal, aminek a felét meg sem sikerült fejteni. Van az előadásnak egy párja, a Csajok, amit ezek után feltétlenül meg kell nézni. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan ábrázolják a nők démonjait, a belső vívódásukat, bár ezeket valószínűleg még nehezebben értem meg, mint a Fiúk szimbólumait.

A végére még egy anekdotát mesélek el arról, milyen különc egyébként Frenák. Évi volt egy előadáson, ahol a darab különös módon ért véget. A taps közben Frenák lépett a színpadra anyaszült meztelenül, és elkezdte kelletni magát, beállt mindenféle pózokba, megállás nélkül. A taps egy idő után elnémult, a mosoly az ajkakra fagyott, az emberek dermedten nézték, mi folyik a színpadon. De Frenák nem hagyta abba, illegette magát, az emberek meg egy idő után megunták, és lassan kimentek a teremből. A koreográfus egészen addig folytatta egyszemélyes darabját, amíg az utolsó néző nem távozott.

A táncosokról készített fotók Jókuti György és Kővágó Nagy Imre munkái.

update:

Frenák Pál menedzsere, majd megbízott ügyvédje is megkeresett a posztra reagálva, most kérésüknek eleget téve közlöm a művész saját állásfoglalását a fenti sorokra.

Közlemény

Nagy örömünkre szolgál minden médiamegjelenés, cikk, ami a kortárs magyar művészetekkel, tánccal és különösen a Frenák Pál Társulat előadásaival foglalkozik. Nagy öröm számunkra, hogy még a mai gazdasági helyzetben is telt házzal mennek az előadásaink, így a ’Fiúk’ is és hogy a közönség nap mint nap visszaigazolja azt a rengeteg munkát, amit egy-egy előadásra fordítunk.

Ezért örömmel üdözöltük az ”Egy nap a városban” nevű blogoldalon (http://varosban.blog.hu) 2011. szeptember 28. napján megjelent cikket is. A cikkel kapcsolatban ugyanakkor az alábbi két pont miatt kérjük a szerzőt, hogy a blogoldalon, a cikk után Frenák Pál és a Frenák Pál Társulat alábbi álláspontját is tegye közzé.

A cikkben többször, így rögtön a címben is szerepel a vonaglás, vonaglottak kifejezés. A vonaglás szó azonban ebben a szövegkörnyezetben egy olyan pejoratív értelmet kap, mintha a Társulat táncművészei céltalanul, vagy éppen csupán szexuális célzattal, koreográfia és üzenet nélkül mozognának a színpadon. Ennek azonban éppen az ellenkezője igaz, a ’vonaglás’ sokkal inkább a férfi fizikai, lelki korlátait, az életében megjelenő falakat és érdekütközéseket szimbolizáló kifejezésmód. Mint ahogyan maga a szerző is rámutat a cikkében: a Fiúk című performance minden eleme egy gondosan felépített, kimunkált táncos előadás része, aminek feladata a férfilét mibenlétének boncolgatása, így többek között a férfi nemi énjének minél sokoldalúbb ábrázolása, ez azonban nem önmagában vett hánykódás, rángatózás vagy szexuális magamutogatás.

Fontos hangsúlyoznunk, hogy ez a darab – mint bármely más Frenák darab is – természetesen merít Frenák Pál saját életéből, élettapasztalataiból, élményeiből, azonban a darabok nem Frenák Pálról és nem a saját identitásáról szólnak. El kell tudnunk választani egy művész vagy éppen táncos életét, magánéletét attól az ábrázolt világtól, ami a színpadon megjelenik. Egy művész, egy táncos és Frenák Pál is, a színpadon egy magától különböző entitást jelenít meg; ha kell, a legkülönfélébb nemi, etnikai, vallási elemeket, valamint a legkülönfélébb intellektuális vagy érzelmi töltetű karaktereket.

Hasonlóképpen nem értünk egyet cikk utolsó bekezdésében foglaltakkal, hiszen a szerző itt egy ismerősének elbeszélését írja le, tehát nem egy közvetlen élményére utal, s így szükségszerűen torzít is. Ez a hatás különösen felerősödik azáltal, hogy a cikk ezzel a résszel zárul, és azt az érzetet kelti az olvasóban, mintha Frenák Pál magamutogatással, ”kelletéssel” vagy más megbotránkoztató módon zárta az említett darabot. A jelenet azonban a leírt formában meg sem történt, meg sem történhetett, tekintettel arra, hogy Frenák Pál maga táncosként vagy előadóként gyakorlatilag tíz éve nem áll színpadon, továbbá a ”jelenés”, amire a cikk szerzője utalhatott, ismételten egy művészi kifejező eszköz és nem pedig céltalan magamutogatás.

Frenák Pál és a Frenák Pál Társulat

Budapest, 2011. október 1.