Már egy ideje meg akartam nektek írni egy kisebb kalandomat a Wekerletelepen. Halogattam a megírását, most viszont szép apropója lett a sztorinak: műemléki jelentőségű területté nyilvánították szeptember elején a XIX. kerületi városrészt. Így aztán én a magam módján emlékezek meg a Wekerléről, amivel közelebbi ismeretséget szereztem az évek során.

Ugyanis nemrég még a Wekerle szomszédságában laktam, ezért amikor betekertem a belvárosba kerékpárral, ezen a városrészen keresztül mentem. Imádom, szerintem a legideálisabb hely a bicajozáshoz. Rengeteg fa, hatalmas útkereszteződések, óriási terekkel. A teret nem parkként kell elképzelni, egyszerűen a házak között akkora távolságok vannak, és az alacsony építések miatt annyira szellős az egész beépítés, hogy úgy érzi az ember, mintha csak most kezdhetne el igazán mély lélegzetet venni a városban. Nézzetek csak körbe:

A környezeten természetesen a házak is dobnak, a faspalettás, többnyire zöld színű ablakokat azt hiszem, nem kell bemutatnom. Ezek maradnak, tilos műanyagra cserélni, és jól is van ez így. Az utakon egy autó sincs, csak a főbb irányokban, ahol a busz is jár. Csendes, se nem falusias, se nem városias, olyan wekerlés.

A kalandom pedig úgy kezdődött, hogy pár napos influenzás ágyban fekvés után elhatároztam, tekerek egyet a környéken, hogy kicsit erőre kapjak. Nagyon rossz a tájékozódó képességem, talán pont ezért volt kiskoromban kedvenc elfoglaltságom labirintusokat rajzolni. Már hogy javuljon. De az sem segített persze.

Gondoltam, most nem rajzolok, hanem megfejtek egyet. A Wekerlét a taxisok labirintusnak is hívják. Ezért:

Nagyobb térképre váltás

A terület közepén a Kós Károly tér, és az azt körülvevő utcák 45 fokban elfogatva lettek berajzolva a környező utcákhoz képest, ezért ilyen különös kereszteződésekkel is találkozhatunk:

Nem ritka itt öt-hat utca kereszteződése, teljesen furcsa szögekben érik egymást, így nem volt nagy kihívás addig jobbra, balra fordulni, amíg elvesztettem a fonalat - innen próbáltam meg hazajutni. Valójában azt gondoltam, hogy nyilván egyből kijutok, hiszen nem egy hatalmas területről beszélünk, és noha az utcaneveket nem néztem, van itt egy hatalmas segítség: a kis utak egyre szélesebb utakba folynak bele, ami végül a Kós Károly térre vezet. Mint a folyók, a kisebb a nagyobba, az meg a tengerbe. Onnan meg már hazatalálok.

Én röhögtem a legnagyobbakat, amikor 15 perc múlva ötödször lyukadtam ki ugyanannál a kis kereszteződésnél, ahol egy zsákutca, meg több csermely találkozott. Nagyon élveztem, pont ilyen szórakozásra vágytam. Közben persze nézelődtem, felettem susogtak a fák, szívtam be a sűrű levegőt. Végül egy gyalogos felüljárót pillantottam meg, a Nagykőrösi utat, innen meg már elcsorogtam hazáig.

Mondjuk, hogy így ünnepeltem én a Wekerle műemlék jelentőségűvé nyilvánítását.

Tudom, illene a történetéről is pár szót ejteni, amiről egyébként az indexen is megjelent egy írás nemrég. Ebben ez áll:

A negyedet Wekerle Sándor miniszterelnök, pénzügyminiszter az angol gyáripari mágnások ötlete után valósította meg, akik a munkásaiknak kolóniákat hoztak létre. Magyarországon 1908-ban született meg az állami költségen építendő munkáslakásokról szóló törvény.

Rá egy évre be is költözhetett az első negyvenkét vasutascsalád Wekerlére, akiket a postások, a nyomdászok és a rendőrök követték. A munkásnegyedben 1925-ig 1007 ház épült, 4412 lakással.

Ahogy azonban a sorokat olvassuk, kialakulhat a fejünkben egy helytelen kép. Úgy tűnik, mintha ez valamiféle munkásnegyed lenne, ami akár egy negatív töltettel párosulhat. A század elején azonban más volt a csengése a fenti állásoknak, azt jelentették, hogy nem juthat be akárki a Wekerlére. Ahhoz nyugdíjas állás kellett.

Ez pedig nem azt jelenti, mint most sok helyen, hogy nyugdíjig ott lehetett maradni. Azt jelentette, hogy jár állami nyugdíj a hivatalhoz, és a Wekerlére valójában ez volt a feltétel: nem adtak helyet olyanoknak, akiknek nem volt biztosítva az anyagi helyzete öregkorára.

A Kós Károly tér pedig, az egész központja olyan, mint a kisvárosi Central Park, gyönyörű lakóházakkal körbevéve, nappal tele emberrel, éjszakára lezárva, nemrég újítottak fel. És egy igazi labirintussal, ami nem a téren, hanem körülötte, az utcákból állítottak össze, ahol a magamfajta akkor is könnyen elveszik, ha történetesen szokott arrafelé tekerni. Egyszer próbáljátok ki, ősszel is szuper.