Hétvégén csokifesztivál volt a várban, és mivel szombat estére úgysem volt programunk Dórával, a hátsó liftet használva felszivárogtunk a Széchényi Könyvtár felőli oldalon. Innen viszonylag akadálymentesen jutottunk be a fesztivál területére, talán ha két-három percet kellett várnunk, amíg sorra kerültünk és felrakták a karszalagot.

Dóra közben azt kérdezgette tőlem, hogy minek kell egyáltalán belépőjegyet fizetni egy eseményre, ami eleve arról szól, hogy fizetni fogsz, méghozzá sokat. Elkezdtem érvelni, szervezői költségek mellett, de a végső érv az volt, hogy az 1900 forintos belépő egyfajta szűrő, ez biztosítja, hogy ne legyenek elviselhetetlenül sokan a várban.

Belépés után aztán gyorsan kénytelenek voltunk elfogadni, hogy 2011-ben Budapesten 1900 forint már nem szűr semmit: olyan mennyiségben kavarogtak bent az emberek, hogy számos ponton megmozdulni is alig lehetett, nemhogy kivárni a sort.

Savoyai Jenő szobra környékén még istenes volt a helyzet:

A Szent György tér felőli bejáratnál viszont elszabadult a pokol, még csoszogva is alig lehetett haladni:

A kínálat egyébként remek volt. Mivel nagyon sokan voltak, és beláttuk, hogy egyikünk idegrendszere sem alkalmas hússzor tíz percnyi sort kivárni, ráböktünk öt bódéra, és csak ezeknél kóstoltunk desszertet.

A kedvencünk, a Rózsavölgyi végül kimaradt, mert nem lehetett egyesével kérni a bonbont, csak csomagban:

A Shambala desszertjei finomak voltak, de nem okoztak ájulós pillanatokat:

A Belga Praline macaronja is rendben volt, de azért ez nem az, mint amit a solymári Zazzi-nál kapunk:

A Gombóc Artúr csokoládé márkaként viszont egyszerűen telitalálat:

A Cadeau Bonbon Manufaktúránál, akiknek a fagyiját már dicsértem tavaly nyáron, meg olyan bonbont készített, hogy azzal végre engem is sikerült meglepni. Épp akkor készült el, amikor odaértem:

a leírásba meg egyből beleszerettem: libamájas, tokaji aszús csoki. Gyorsan vettem kettőt, és nem csalódtunk: zseniálisan izgalmas desszert, amibe minden összetevőt lehetett érezni, de ezeket olyan ügyesen párosították, keverték, hogy végül egy új, hibátlanul harmonikus édesség jött létre.

Falatozás után sétáltunk még egyet a környéken, jó volt látni, hogy most a fesztiválon kívüli terület is megtelt emberekkel, egy ekkora város várának mindig így kéne kinéznie, abszurd, hogy egy kivételezett csoport megpróbálja kisajátítani azt magának és leválasztani Budapest többi részéről. A csokifesztiválhoz hasonló események már csak ezért is jók, de a cél az lenne, hogy két rendezvény közt is legalább annyi ember csatangoljon a környéken, mint ilyenkor.