Nem tudom eldönteni, hogy a jó példával kezdjem, vagy a rosszal. Ugyanis Tokaj-Hegyalján jártam, egy rövid látogatást tettem Tokajon és Mádon, és mivel már elég régen jártam errefelé, úgy gondoltam, egyszerű a képlet: Tokaj a központ minden szempontból, Mád pedig nem sok izgalmat ígér. Tévedtem.

Tokaj-Hegyaljáról talán senkinek nem kell elmondanom, hogy az egyik legkülönlegesebb, külföldön leghíresebb magyar borvidék. A szőlő pusztítása nélküli aszúsodáshoz szükséges klíma, az izgalmas borokat ígérő, összetett talajrétegek, mind egy igen egyedi borvidékét hozták itt létre, természetesen nagy borászokkal együtt. Az utóbbi időben pedig - az édes borok iránti alacsony kereslet miatt világszerte nem kimondottan jól fogyó - tokaji aszú és szamorodni mellett már a száraz kategóriában is eléggé megindultak a pincészetek. A Pannon Bormustra versenyen például már nemcsak az édes fehér kategóriát uralta a térség legutóbb, hanem a száraz fehérben is begyűjtötték az aranyérmeket.

A Tokaj névnek tehát egy különleges csengése van a gasztronómia iránt érdeklődő, borszerető emberekben. Éppen ezért, amikor Tokajra látogattam, a borvidék nevét viselő településre, többre számítottam. Na, úgy tűnik, a rosszal kezdem mégis.

Az látszik, hogy turisztikailag már régen felkészült a település, de volt egy olyan érzésem, hogy talán túl régen is, és azóta nem sok minden változott. Az egyébként nem olcsó szállodából gyorsan távoztunk: a medencekorláttal majdnem belezúgtam a vízbe, mert nem volt rendesen rögzítve, a szauna nem volt elég meleg, a csempe is koszosnak tűnt. Itt tehát nem maradtunk sokáig, Évivel nekiálltunk vacsorát keríteni magunknak. A sétálóutcán ilyenekkel találkoztunk:

Ez pedig eléggé lehangolt. Legyalogoltunk a Tisza-partra, ahol egy hatalmas szocreál épületben megettem életem legrosszabb palacsintáját, olyan unott fintorokkal díszített pincérarccal tálalva, hogy teljesen elment a kedvem az egésztől. Természetesen bort ittunk, nem túl jókat, drágán. Tudom, a jó borokat a pincészetekben keressem, meg a hegyoldalban, de az mégsincs rendben, hogy a kóstolók után vacsora mellé sört kérjek, amikor hazatérek.

Hozzáteszem, Csaba szerint van jó étterem a főtéren, és nyilván van jobb szálloda is. Én azonban egy általános hangulatról beszélek, ami az egész helyen tapasztaltam, a rosszkedvű turistákkal, az unott felszolgálókkal, a korán bezáró helyekkel, a lángos-kolbász balatoni strand életérzésről, a lepukkant helyek látványáról. Egy kellemetlen élmény volt, főleg azért, mert végtére is Tokajban voltunk.

Jöjjön a következő helyszín, Mád. Itt a településről egyáltalán nem lehet elmondani, hogy különösebben izgalmas lenne, nincs sétálóutca, nincsenek turisták, ez egy sima falu, kész. Amiért mégis figyelmet érdemel a település, és hallottuk már a nevét, azok az itteni dűlők, például a Nyulászó:

Aki már itta Szepsy István Nyulászó Furmintját, tudja, miért különlegesek ezek a szőlők. Ifjabb Szepsy István is itt borászkodik, Szent Tamás márkanéven árulja az itteni termését. Mádon azonban nemcsak a jó borokat találtuk meg a Mádi Udvarházban, hanem egy minőségi borvacsorát is ehettünk a Gusteau Kulináris Élményműhely meghívásából. A Tokaji borvidéken pedig ez lenne a minimum.

Az ételsor így festett papíron:

A gyakorlatban pedig így:

Az előétel libamáj terrine volt kaláccsal, csirkemellel és zöld almával, mellé a Szent Tamás Középhegy félédes 2009-es bor, hárslevelű és furmint házasítás. Életem legjobb libamáj terrine-je volt, a krémességet egy rétegben megtörve a csirkemellel, a tetején borzselével, épp kellően édes kaláccsal. Ehhez pedig egy félédes bort adtak, megtörve a száraztól az édesig ökölszabályt. Közben ifj. Szepsy István mesélte, hogy ez a bor eredetileg száraznak indult, de a képződő tejsav egyik fajtája megállította az erjedést, véletlenül lett tehát félédes. Ha a falatra pedig beöntöttünk egy kis kortyot ebből, a kalács azonnal felszívta, olyan állagot és ízt kaptunk, hogy sejtettem: a vacsora hátralévő része ennek az árnyékában telik majd. Így lett.

A Vajbab velouté kellemes, bársonyos volt, de borral egyáltalán nem működött együtt. A lassan főzött tojás házi tésztával és zöldfűszeres kecskesajttal szintén tökéletesen volt elkészítve, megfelelt mellé a bor is.

A konfitált szürkeharcsa mellé a Szent Tamás Percze furmint járt, igazi, nagy furmint, először éreztem a tokaji név súlyosságát a pohárban a vacsora során. A halászlémártás ismerős volt, legutóbb a Kistücsük standjánál, a Budai Gourmet-n ettem ugyanilyet, ez koncentrált halászlé ízt adott a puha, omlós harcsának, ami mellett a túrógombóc megfelelő távolságot tartott. Izgalmas bor jött a következő fogáshoz is, a Szent Tamás Szt. Tamás Furmint kicsit elmozdult a gyümölcsösség tengelyétől, a hozzá komponált étel neve: kemencében sült kakukkfüves kecskecomb konfitált lapockával és l’ecsóval.

A kecskék szintén a környéken teremnek, a hegyoldalban pusztítják a zöldet, így a vacsorában található valamennyi tej- és kecskehús alapanyag tőlük származik. Izgalmas egyveleg volt ez is, a ratatouille ugyanúgy volt feltornyozva, mint az azonos nevű animációs filmben, nekem valahogy mégsem állt össze egységgé a fogás. A kecskecombbal viszont jól harmonizált a kitöltött furmint. A vajaskekszes mandulás sültfagylaltot már nem bírtam megenni, elkortyolgattam inkább édességnek a Szent Tamás 3909 késői szüret küvét, így is jól jártam.

Azt hiszem, ez után a borvacsora után jól látható az a kontraszt, amit átéltem a vidéken. És lehet, hogy ha nagyon kutatok, Tokajban is találtam volna egy olyan helyet, ahol legalább akartak volna jót adni, de valahogy ezek után elment a kedvem az erőfeszítésektől.

Most ti jöttök, mi a tapasztalatotok? Csak én nyúltam bele mindenhol, hol a jóba, hol a rosszba, vagy tényleg lehangoló a helyzet a királyok borának szülőföldjén?

Elindult a GoldenBlog, ha épp úgy tartja kedvetek, szavazzatok ránk a Helyi.érték kategóriában!