"Szia, jössz velünk világháborús bunkert nézni?" "Hát hogy a rossebbe ne". Így indult ez a kalandom a városban. Levi a BudapestScenes túravezető brigádtól nagyjából így keltette fel az érdeklődésemet egy emailben.
Ők a föld alatti Budapestet célozzák meg ezzel a folyamatosan bővülő túrával, az olyan, sokszor ma is elzárt területekre próbálnak bejuttatni látogatókat, amik a világháború vagy a hidegháború óta elzárva, elfelejtve állnak. Ezúttal a Csepel Művek területén elhelyezett körülbelül 20 légoltalmi kocka egyikét látogattuk meg, ahová a bombázáskor menekültek az itt dolgozók.
Sorakozó a volt Csepel Művek egyes főbejáratánál, ahonnan Levi végig beszél a világháborús bombázásokról, a károkról, az óvóhelyek szükségességéről. Majd megdöglöttünk a 40+ fokos, aszfalt feletti hőbúra vibrálásában, aztán végre egy sarkon elértük ezt:
Ebben az óvóhelyben 1000 ember fért el, BGS (BombaGázSzilánk) védelemmel látták el, vagyis védett a harci gázok ellen amellett, hogy a másfél méteres vasbeton falakkal eléggé ellenálló is volt. A tetejét az építés után megtoldották, úgy, hogy akár 1000 tonnás kilós bomba becsapódása ellen is védelmet nyújtott. Ez pedig elég meglepő szám. Majdnem olyan biztonságos volt tehát ez a hely, mint a lakihegyi adótorony tövében állni robbantások idején - ez utóbbi csak azért nyújtott védelmet, mert a bombázópilóták ez alapján tájékozódtak, úgyhogy vigyáztak rá, mint a szemük fényére.
Levi kinyitja a bejárati ajtót az egyik oldalon, és behatolunk oda, ahol a hidegháború óta nem változott szinte semmi. Ahogy beléptünk az ajtón, a vastag falak mögött rögtön esett a hőmérséklet néhány fokot. A gyér fény, a feliratok és az egész környezet eszembe juttatta a háborús lövöldözős játékokat, amiket régen nyomogattam - élőben most először éreztem ezt a nyomasztó atmoszférát.
Alig megmozdítható acélajtókból rögtön három is felajánlotta magát a továbbhaladásra, a középsőn indultunk el. Közben Levi tovább mesélt: Magyarországon két nagy óvóhely-építési hullám volt, az egyik nagyjából a 30-as évek közepétől 1944-ig, a második már a hidegháborúban. Azt lehetne gondolni, hogy az acélművek tulajdonosa, a II. világháborúban fegyvert gyártó Weiss Manfréd maga gondoskodott a dolgozókról, valójában a németek utasították, hogy építsen óvóhelyeket a gyár területén. Kellett is, több bombázás érte a gyárat. Míg a Budapesten gyakrabban fellelhető hidegháborús kockákat soha nem használták életben, csak üzempróbák esetén, az itt telepített óvóhelyek 15 ezer ember életét mentették meg.
Ahogy egyre beljebb haladunk, egyszer csak zene üti meg a fülünket, dob, basszusgitár hangja. Kiderül, hogy az épületet egy rockzenekar vásárolta meg olcsón, próbákra. Az egyik belső szobában tojásdobozokat is találunk a falon. Ez volt az előző próbaterem.
Elértünk később egy szobába, ami egy kisebb múzeumként funkcionál. Gázálarcokat, újságokat, fotókat találunk itt, hidegháborús propagandahegyeket, két biciklit, amivel a szellőzés áramkimaradás esetén is beindítható, meg egy kisfilmet Rezső bácsiról, aki túlélt itt néhány támadást. Úgy mesél az átélt élményekről, mintha tegnap lettek volna.
Nemsokára egy hosszabb vezetett túrát is szerveznek, ahol a Csepel Műveken kívül a Kőbányai Pincerendszerbe is leviszik a látogatókat. És Budapesten bőven vannak még helyek, ahová érdemes bekönyörögni a bejutást a kalandvágyóknak, és azoknak, akik nemcsak múzeumokból akarják megtapasztalni a történelmet.
Aki több képet szeretne, a galériát nézegesse, vagy a BudapestScenes Facebook-oldalán kutakodjon:
Aki meg szeretne elsőként értesülni az ehhez hasonló érdekes budapesti programokról, vagy arról, hogy hol lehet jót enni, jó kiállítást, előadást látni, meg szeretné megismerni a város jobbik arcát, csatlakozzon az Egy nap a városban blog facebookos csoportjához.