Biztosan sokan olvastátok a nemrég megjelent, ránk nézve picit szomorú felmérési eredményeket, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tagországainak lakói kinyilvánították, mennyire érzik jól magukat a bőrükben úgy általában. Amit eddig is sejtettünk, most beigazolódott: a 34 tag közül a magyarok a legelégedetlenebbek. Természetesen mondanom sem kell, az életvitelünk alapján ez egyáltalán nem indokolt.
A különbség meg főleg nem. 23 százalékunk elégedett az életével, miközben az OECD országaiban az átlag 59 százalék. Ehhez képest még az is elhanyagolható tény, hogy az öngyilkossági hajlandóságunk a harmadik ugyanezen a listán, a harakiri országa, Japán és Dél-Korea mögött. És itt nem arról van szó, hogy nincs munka, meg alacsony a fizetés, ez csak egy dolog. Annak ellenére, hogy sokan érthető okokból ezzel válaszolnánk az elégedett vagy-e kérdésre, nem feltétlenül csak ezeknek kellene beugrani. A valódi kérdés - és a felmérés készítői is erre voltak kíváncsiak -, hogy az embert egy átlagos napon mennyi pozitív és mennyi negatív élmény éri, anyagi helyzettől függetlenül. És itt lép életbe a hozzáállás: állítom, hogy legtöbbünk egy sor pozitív élmény előtt sétál el naponta úgy, hogy észre sem veszi, mert rágódik a negatív élményein.
Ezt onnan tudom, hogy tapasztaltam. Én is éltem így, sokáig, valójában csak az utóbbi években érzem, hogy valami drámaian megváltozott. És őszintén nem tudom megmondani, hogy Budapest lett jobb hely, vagy én nézem más szemmel a világot, de a város kinyílt előttem. Amióta pedig ezt a blogot írom, a változás még szembetűnőbb. Azóta ugyanis hivatásszerűen keresem a jó élményeket, és ezek csokorban érkeznek a lábaim elé, olyan mennyiségben, hogy a búslakodásra rá sem érek.
Erről szól az Egy nap a városban blog, arra koncentrálva, hogy miért jó itt élni. Míg a sajtó túlnyomórészt még mindig a negatív élményekre koncentrál, egyrészt ellenpontot adva a pr-szövegek és - történelmi távlatból akár - a szocializmus korának hurráoptimista hazugságaira, addig azért szerintem elindult valami. Mindenesetre a kommentekből, olvasói levelekből azt érezni, hogy egyre többen azonosulnak az üzenettel, és egyre kevesebben gondolják azt, hogy a pozitív élmények őszinte bemutatásáért valaki valahol pénzt fizetett.
Ez utóbbi hozzáállás oka egyébként annak, hogy a jó élmények sokszor más blogokon, oldalakon nem kapnak publicitást, mert reklámgyanúsak, vagy a naivitás vádja éri őket, miközben a rossz élmények népszerűek, gyorsan terjednek. És ez az egész öngerjesztő folyamat lehet az egyik oka annak is, hogy mindent egy kicsit borúsabban látunk, mint kellene.
Ne legyünk ilyenek. Figyeljünk arra, ami az orrunk előtt van. Mi ebben próbálunk segíteni nektek. És elnézve az olvasottsági adatainkat, ti már sokan tisztában vagytok ezzel az új felfogással, ami még több erőt ad nekünk.