Nemrég egy Mercedes-túrán vettem részt a Deluxe Magazint képviselve, beültették az újságírókat 11 autóba, köztük a legújabb CLS-be és SLK-ba, és irány Olaszország. Erről nem is ejtenék több szót, nem az ilyen sajtóutak leírása a blog célja, meg nem is az autótesztelés.

Egyetlen momentum miatt írok mégis, ez pedig egy étterem, amire Trento közelében bukkantunk rá, és valami félelmetes ebéddel várt.

Az alaphangulatot az adta meg, hogy a Toblino felé tartva le kellett parkolnom, hogy nyugodtan megcsodáljam ezt:

Mint kiderült, pont oda tartok, ahová nézek, a Castel Toblino nevű étterembe, vagyis a Toblinói kastélyba. Valahogy az egész egyfajta félelmetes szépséget sugárzott, a kastély maga pedig olyan volt belülről, mintha a 16. század óta hozzá sem nyúltak volna (a hiányos és pontatlan panorámáért elnézést).

A harmadik században már templom állt itt, egyébként 1124-ben említik meg először írásos feljegyzésekben, később katonai stratégiai ponttá vált. Az egyik tridenti püspök újította fel a 16. században, akihez egy legenda is tartozik: állítólag szeretője és annak bátyja egyik éjszaka csónakkal akart belopózni hozzá a kastélyba, de a csónak felborult, ők pedig meghaltak. Teliholdnál állítólag lehet látni a szellemüket a tavon.

Ennyit a történelemről. Mire odaértünk a kastélyba, már erősen közeledtük a sziesztaidőhöz, de azért az olasz felszolgálók megőrizték a kedvességüket, a bedugult fülemre magammal hozott sópárnát is felhevítették nekem.

Az asztalokon Pisoni Cabernet és San Thomá Müller Thurgau palackok vártak minket, fogalmam sem volt, hová tegyem őket, olaszul nem tudtunk, a felszolgálók meg csak úgy, viszont segítség nélkül is éreztem, hogy jó borokat tettek elénk az asztalra. Ígéretes kezdés.

Ahogy az előétel, a tonhalas szósszal megbolondított borjúszelet házi mustárral is sokat sejtetett (csak kipréseltünk pár angol szót a főpincérből), de az igazán meglepő a második előétel volt:

Ennek a fogásnak legfeljebb fantázianevet lehetne adni, egy szépen, friss és kitűnő alapanyagokból összerakott gasztronómiai műalkotás. Középen a pulykaszeletekbe csavarva olívával nyakon öntött, de hihetetlenül ízletes saláta található, a tányéron körben a legjobb parmezánszelet, amit valaha ettem, folyékony és zselésített balzsamecet, egy számomra felismerhetetlen gyümölcs és aszalt körte sorakozott, és ha voltam olyan türelmes, hogy mindegyikből pakoltam a számba, a hatás elképesztően izgalmas volt.

A főétel kacsaravioli volt szarvasgombával és parmezánnal, ez is hihetetlenül kifinomultan elkészítve, a tészta állagát még azóta is a nyelvemen érzem, egyszerre volt határozott és omlós, a darált kacsahús nem tolakodott, hagyott helyet a többieknek, főleg a szarvasgombának. Kértünk még egy kört.

Az ezután pirítóson érkező szarvasfasírt sós fagylalttal, spárgával és körtezselével már nem igazán tudott meghatni, nem mintha nem lett volna kitűnő minőségű, egyszerűen nem ízlett.

A desszert csokoládé mousse és egy epres-vaníliás krémes volt, mindkettő remek lezárás.

Az egész ételsor és a séf, Stefano Bertoni filozófiája is az általam kipróbált legjobb éttermek magasságába emeli a helyet. Bertoni földmérőként dolgozott korábban, de amikor anyósáék be akarták zárni éttermüket, átvette tőlük, mert gyerekkora óta rajongott a konyhaművészetért. Alapelve a kevés összetevő és könnyen elkülöníthető ízek, friss és egyszerűségükben szerethető, de nem konvencionális fogások.

Hát ezt akartam elmesélni, ha arra jártok, térjetek be, a fenti menü 55 euró volt, ami szerintem egyáltalán nem vészes az ottani viszonylatban, viszont garantáltan nem nyúltok mellé.

Cím nélküli nagyobb térképen való megjelenítése