Amikor értesültem arról, hogy II. Erzsébet Dublinba látogatott, rögtön utána meg az ő fogadására elkészített néhány bombáról hallottam, tudtam, hogy ezt a posztot írom meg mára. Hirtelen aktualitása lett Skulónak, a döglött macskának, az ír szabadsághősök szakadár és bátor csoportjainak, Padraicnek, aki nem fél akár angol büféket is robbantgatni.
Mindez egy színdarab, a Pendragon Színtársulat előadásában néztem meg nemrég a Skuló című feldolgozása KoMod Színházban. Ez a The Lieutenant of Inishmore című Martin McDonagh-komédia újabb színpadra vitele, már Magyarországon is találkozhattunk vele, én elsőre láttam, de szerintem pont az a darab, amit akárhányszor meg lehet nézni. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a barátaim már vagy harmadszor ültek be rá velem.
Ahogy a bevezetőmből sejteni lehet, a történet az ír terroristák elé állít görbe tükröt, főleg az olyan hardcore harcosok közé, akiknek az IRA már elpuhult, és sorra hozzák létre az egyszemélyes szakadár csoportjaikat. Az erőszak ostobaságának kifigurázása pedig hálás téma, akár a Júdea népe frontot, akár a modern fegyveres csoportokról készített szarkasztikus poénokat nézzük. Amíg nem mellettünk robbantanak, hallatlanul viccesek az ilyen szerencsétlenek.
Például az őrült Padraic, akinek elütötték a macskáját, miközben távol otthonától egy drogdílert kínoz. Apja szomszédja mehetett át rajta a biciklivel, de pontosan ő sem tudja, be volt tépve. Az apa nem meri elmondani a fiának a dolgot, mert a macskáért Padraic ölni tudna, ezért megpróbálja elrejteni a nyomokat - természetesen nem sikerül. Egy órával később már minden a helyére kerül, lábakat fűrészelnek, kiürítenek néhány tárat, szép lassan meghal mindenki, és már az sem érdekes, ki éli túl az egészet.
Minimálszínházról beszélünk, alig néhány díszlettel, a KoMod színházban, ahol leginkább a földön, párnákon fekve néztem, röhögtem végig az előadást. A színészek nem profik, de egész jók, a forgatókönyv és a történet alapvetően adott, ami sokat dobott az előadáson, az a vér. Ipari mennyiségű művért locsoltak szét, a színészek hullaamputálás közben szinte fuldokoltak az arcukba artériázó vörös létől, ami rászáradt az ingükre, a nadrágjukra, de még a falak is véresek lettek. Pólók szakadtak, műmonoklik kerültek a szemek alá, szóval amikor azt mondtam, alig volt díszlet, nem voltam pontos: az ilyen darabokhoz képest szokatlanul nagylelkűen bántak a hasonló kellékekkel.
A darab döcögősen indult, de aztán mindenki belejött, a társulatvezető Kathy Zsolt, vagyis az őrült Padraic jelenete a drogdílerrel már mindenkit ráültetett a hullámvasútra.
Nem számított a környezet, hogy nem volt függöny meg színpad, a kinyújtott lábamtól öt centire fröccsenő vér és a jobb híján közönség soraiban megbúvó színészek közvetlenné tették az egész előadást.
Utána pedig véres fejű és leszakadt lábú emberek cigiznek a teraszon a jól végzett munka örömével, és másnap reggel munkába indulnak, hogy a hobbijukat, a színészkedést finanszírozni tudják. Hát így megy ez.