English

Egy nap a városban

Magyarországra látogatott a skizofrén zongorista

szucsadam 2011 május 12.
Címkék: koncert

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én mindig imádtam a különc zseniket. Óvodás korom óta az akartam lenni, és csak miután már az összes létező módon az agyára mentem mindenkinek jöttem rá, hogy erre születni kell. És noha majdnem sikerült akarattal megbolondulnom, a végén mégiscsak visszaszédültem az akkor hamisnak gondolt átlagba. De a különc zseniket azóta is imádom.

Ha ezeket a karaktereket szuperhősöknek képzeljük, akkor azt állíthatom, hogy a zongora Amerika kapitánya tette tiszteletét nálunk, az egyébként ausztrál David Helfgott (bár ha a különczseniséget veszem a szuperképességek fokmérőjének, akkor inkább Supermant kellene mondanom, de az meg olyan elcsépelt). Az egyik legnagyobb filmélményem, a Ragyogj! életrajzi dráma ihlető alakja, emellett Geoffrey Rush szerintem legjobb alakítása is ehhez a műhöz köthető, Helfgottot játszotta el 15 éve. A színész a legjobb főszereplőnek járó Oscart, Helfgott pedig azóta is töretlen népszerűséget nyert. Én azóta nem kísértem figyelemmel Helfgott életét, így aztán őszintén meglepődtem, mikor megtudtam, hogy Budapesten lép fel. Hetekkel ezelőtt az utolsó helyek egyikét csíptem el, így vasárnap már a Kongresszusi Központból nyomtam a képeket a Facebookra.

Ez azért is különleges dolog, mert Helfgott nem túl gyakran koncertezik, a zenész ugyanis eléggé öntörvényű, egyrészt személyiségéből fakadóan, másrészt skizoaffektív zavart diagnosztizáltak nála, a skizofréniához hasonló betegséget. Az egyik szuperképesség.

Apja öt éves kora óta tanította zongorázni, de nem igazán hagyta kibontakozni a fiát (a filmben leginkább egy zavarodott, megkeseredett zsarnokként ábrázolták Peter Helfgottot), és amikor 14 évesen támogatói összeadták Davidnek a pénzt ahhoz, hogy az Egyesült Államokban tanuljon tovább, szülei nem engedték el, mivel az apa szerint még nem állt készen erre. Későbbi tanulmányai alatt, noha zseniálisan játszott és megszállottan tanult, egyre jobban kiütköztek rajta mentális betegségének tünetei, míg a végén szanatóriumba került, ahol több mint tíz évig élt, nem játszott, helyette többek között elektrosokk-terápiára járt.

Na de a zenéről, hiszen szuperhősünk másik képessége, hogy fantasztikusan zongorázik. Megvalósítja azt, amit a legkiválóbb zenészeknél tapasztaltam csak: megfoghatóvá, tapinthatóvá teszi a zenét, úgy érzed, hogy ha kinyújtanád a kezed, meg tudnád érinteni a hangokat. Annyira egyben van, amit csinál, annyira része minden egyes kiadott hang a fejében összeálló egésznek, hogy el sem lehet képzelni, hogy letérjünk az általa kijelölt útról.

Ugyancsak a "helfgotti egységet" erősíti bennem, hogy a zenész kotta nélkül játszik, és ez csak az egyik furcsaság a játékában. A másik, hogy dudorászik közben, eléggé fals hangokkal megbolondítva az ujjai alatt tökéletesen formálódó zenét. Különösen akkor szokatlan ez a dünnyögés, amikor egy zárás utolsó, elnyújtott akkordjai következnek, de Helfgott magában mintha nem tudna elcsendesedni a zenével együtt, ezért egyre gyorsabb dallamot játszik fejben, esetleg hangosan felnevet, miközben kezei már alig érik a billentyűket. Pontosan érti a zenét természetesen, de nem követi, nem adja át magát az eredeti műnek, pontosabban nem oda, és nem úgy, ahová és ahogy mi gondolnánk, hanem a saját öntörvényű módján. A dünnyögések pedig a saját jegyzetei a kottához.

Helfgott általában mindenhová a feleségével megy, és hihetetlenül aranyosak együtt, amikor a zenész odafut időnként hozzá, mit tegyen. Gillian elmondja, hogy hajoljon még meg, játsszon még egyet, de Helfgott még akkor is tőle kért tanácsot, amikor egy rajongó autogramot kért tőle. Bólogat, visszafut, aláírja, felemeli a hüvelykujját. Lássuk az egészen különleges hajlongási módszerét:

Állva tapsoltunk, ő pedig meghatva köszönte meg, majd kifutott a feleségéhez, vissza, megint hajlongott, játszott egy ki ráadást, megint hajlongott, és ezt vagy négyszer. Közben egy torta is került a színpadra, felköszöntötték a zenészt nemsokára esedékes 64. születésnapja alkalmából.

Nagy élmény volt élőben látni őt, hiszen néhány őszinte és önkéntelen jelenet a színpadot nyilvánvalóvá tette, milyen jól játszotta őt Geoffrey Rush, hogy tényleg úgy viselkedik Helfgott, ahogy a Ragyogj!-ban megismertem. A filmben a drámai hatás kedvéért úgy tettek, mintha Helfgott egy Rachmaninoff-műre való felkészülés, és az azt követő előadás miatt került volna intézetbe, és noha ez így nem egészen igaz, egészen borzongató volt látni a szünet utáni Rachmaninoff-szekciót:

A Facebookon már jelezték a hibát, hogy Liszt esetében a minort lefordították ugyan, de a B-t nem, szóval az egy H-moll szonáta akart lenni. Ráadásul én a Gisst is Gisznek írnám, de nem számít.

És egy bónuszkép: mellettem egy idős házaspár a szünetben és az előadás előtt teljes lelki békében olvasta a Blikket, hogy ki belezte ki, ki kivel mit csinált a villában, meg úgy egyáltalán, hogyan zajlik az élet odakint. Ők így melegítettek a romantika muzsikájára.

süti beállítások módosítása