Már jó ideje fut a Budapest legszebb lépcsőházai sorozat, és ez alatt rájöttem egy egyetemes igazságra. A lépcsőházakba bejutni könnyű. Legalábbis rendes ruhában, megnyerő mosollyal felszerelkezve.

Én ugyanis általában vasárnap délidőben szoktam menni lépcsőháztúrákra, és a módszerem, hogy addig állok a bejárat előtt, amíg be vagy ki nem jön valaki. Egyes helyeken elmagyarázom, mit szeretnék, de a kevésbé elit környéken csak besétálok. Fontos, hogy a bejárat előtt a mobilomat nézegetem, ami miatt úgy tűnik, annyira nem is fontos nekem a bejutás. Még sehol sem vártam 5 percnél többet.

Az pedig csak ennél a lépcsőháznál fordult elő, hogy a kijövő idős párnak elmagyaráztam, mit szeretnék, és mégsem engedtek be. Ez egyáltalán nem baj, védeni kell a civil szférát, ugyanakkor szerintem büszkének is kell lenni arra a szépségre, amit egyébként általában nem láthat más. 30 másodperc múlva egy másik ott lakó beengedett, miközben a pár a távolból rosszallóan méregetett hátrafodulva.

Először fogalmam sem volt, miért küldtetek ide, ugyanis nem találtam a villanykapcsolót, és nem tűnt annyira bizalomgerjesztőnek a környezet, ennyi fogalmam volt:

Aztán valaki megtalálta helyettem a kapcsolót, és ez tárult a szemem elé:

Az első szinten egy szűkebb lépcsőfeljáróhoz érkezünk.

Arra bátorítok mindenkit, hogy maga is fotózza le a kedvencét, vagy azt a lépcsőházat, ahol lakik (és úgy érzi, érdemes a bemutatásra). Persze a tippeket is várjuk, küldjétek a javaslatokat erre az email-címre.