A Maligán borétterembe épeszű ember véletlenül biztos nem tenné be a lábát. Hiszen elő sem fordul arra, ahol a bejárat van: a Lajos utcában több sávban kanyarog a kocsisor, minden csupa szmog, csupa korom, csupa kosz: ipartelep ez, nem város. A széles út mellett sorakozó apró árkádsorból nyílik az éterem, ami nem győzi felhívni magára a figyelmet: krétával van kiírva, hogy odabent óriási a kedvezmény, meg hogy egy pizza áráért lehet már három fogást enni.

Gyanús előjelek lennének ezek a legtöbb étteremben, de most más a helyzet: hallottam már annyit a helyről, hogy tudjam, a kétségbeesés nem az alacsony minőségnek, hanem az általános hazai fogyasztói érdektelenségnek köszönhető, mert a Maligán igenis érdemes felkeresni, mégsem teszik ezt elegen.

Hát most megpróbálunk változtatni ezen.

A Maligán ugyanis remek hely. Hiába távozott az éléről Litauszki Zsolt séf, a minőség többé-kevésbé maradt, mert Reményi Tibor is ügyesen viszi a konyhát, ennek megfelelően az esti borvacsorákról sok jót hallottam, az ebédmenü meg egyértelműen kiemelkedik a magyar posványból.

A Maligán a bátor konyhák közé tartozik azok minden előnyével és kockázatával: nem kell megelégednünk a rántott hússal, rakott káposztával, itt mindig van valami különleges az étlapon, a kísérletezést viszont az alacsony menüár mellett nehéz minden esetben kiemelkedő minőségben véghezvinni. Michelin csillag mellett állandó étlappal, óriási személyzettel és árakkal persze nem kunszt, de egy kis konyhában kevés pénzből már kész varázslat.

Első fogásnak sertéshúskrém rillette-et kértem savanyúsággal, salátával. Dóra simán lelöncshúsozta az ebédem, és jót röhögtünk azon, amikor körülbelül egy éve nagy büszkén kiraktam az asztalra egy francia sertéspástétomot, aminek az íze utóbb a legolcsóbb konzervlöncsre emlékeztetett, csak tízszer annyiba került.

A Maligánnál azonban más volt a helyzet: a hús finom volt, jó állagú, zsíros textúrájú, amit ügyesen ellensúlyozott a saláták könnyedsége, meg a balzsamecet, amivel tovább enyhítették az előételre nehezedő nyomást. Bár a zöld krém úgy festett, mintha egy Ogre tüsszentett volna bele a tányérba, ennek is jó volt az íze, bár még csak közelítő jelleggel sem tudtam meghatározni az alapanyagot: lényeg, hogy az Olimpia után a Maligánban is egy ötletes indítással találkoztam.

Másodiknak sertéstarját kértünk gombraguval és polentával, utóbbi valami puliszka-féle olasz őrület.

Ez a fogás egyszerre volt finom, meg kissé túlzó is. Túl nehéz. A hús itt-ott zsíros volt, ami félreértés ne essék, remek tulajdonság: a zsír szaftot ad, ízt, a zsír mentén finomabb a hús és a jó zsír se nem undorító, se nem mócsing, hanem ajándék. A szósz talán vajjal készült, testes volt és dús, de jó ízű, jó ízléssel kialakított, kanyarított. A polenta olyan, amilyennek az ember a puliszkát képzeli, ráadásul nem is hagyták kiszáradni, bőven raktak bele olajat vagy vajat a készítés során.

Külön-külön minden ízlett a tányéron, együtt viszont kissé túl nehéz volt a fogás, ami a bátor konyhával járó kockázat: nem lehet mindig hibátlanul eltalálni a tányért, és ezt a sertéstarját elkészíteni sokkal nagyobb kreativitást igényel, mint egy spenótfőzeléket vagy egy rántott húst. Ezzel együtt fontos hangsúlyozni, hogy a főétel ízlett, de ha nem szolgálták volna fel mellé a remek házi kenyeret, könnyen túlterheltem volna magam vele.

Így viszont jutott még energiám a desszertre, a tarte taninra is, ami egy francia almás sütemény, ennek megfelelően remek az alaprecept.

De a végeredmény is, a kissé nehéz főételt ügyesen ellensúlyozta az édesség, a kellemesen savanykás gyümölcs még a tejszínhabban együtt is lágyan oldotta a felhalmozott gasztronómiai fennakadásokat, szép lezárása volt ez az ebédnek, és már-már az Olimpia csodálatos desszertjét juttatta eszembe.

És akkor számoljunk: a három fogás ára 1250 forint, ami ezért a minőségért és bátorságért mindenképp olcsónak, az egyik legolcsóbbnak számít. Sajnos nem sikerült ennyiből megúsznom, mert hiába kértem csak egy pohár vizet, ami az éttermi szlengben az ingyenes csapvizet jelenti, és amit az eddig tesztelt helyeken meg is értettek, ásványvizet kaptam, ami 210 forinttal növelte a számlát, így összességében 1460 forintot fizettem.

Még ezen az áron is a Maligán az egyik legjobb célpont délben a környéken, bár az igazán remek az lenne, ha a pohár vízzel együtt is tudnák az 1250 forintos árat tartani.

Ha érdekelnek a színvonalas ebédelőhelyek, vagy csak szeretnéd megtudni, hogy mit érdemes megnézni Budapesten, hova érdemes ellátogatni, csatlakozz a facebookos csoportunkhoz, ahonnan az Egy nap a városban minden fontos írásáról értesülsz.