A sorozat eddigi csúcspontjához érkeztünk. A Klassz ugyanis nemcsak egyszerűen jó étterem, de Budapest kiváló helyei közt tartják számon, már amennyiben eltekintünk a fejenként 20-30 ezer forintos vacsorákat kínáló csúcsgasztronómiai templomoktól. Tisztességes bisztrókonyháról beszélünk, ami a kezdetek óta csalódásmentes színvonalon üzemel.
Ha ehhez hozzáteszem, hogy a Klassz a belvárosban van, egészen pontosan az Andrássy úton, meg hogy az ebédmenü miatt sem kell szégyenkeznie az étteremnek, egyszerűen értelmezhetetlenné válik a kilencszáz forint alatti ár: ennyiért két fogást legtöbbször csak színvonaltalan üzemi konyhákon, a külvárosi, lakótelepi vendéglőkben, meg a főzelékfalókban lehet megenni, amiket viszont a sorozat jellegéből adódóan nem vizsgáljuk.
De ne szaladjunk ennyire előre: a Klassz kívülről remekül fest, ötletes a nőalak, amire a napi menüt írják, kedvet kapsz, hogy betérj.
A helyzet belépés után még javul, a hatalmas belmagasság, a furcsa tapéta, a nyitáskor ideiglenesen borosládákból kialakított, majd védjeggyé vált pult, a kissé szocreál poharak az asztalon mind-mind remek hangulatfokozó elemek. Egyszerűen érzed, hogy koncepció nélkül is volt koncepció, hogy az ötletességet és a színvonalat következetesen tartották, így a szükségmegoldások is ügyes díszítőelemmé váltak.
Na de a lényeg, a kaja: akármit kérsz, a ház vajából és kenyeréből biztosan kapsz. Utóbbit egy kis házi pékség készíti, finom, puha, könnyen fogyasztható, a jóminőségű vajjal együtt remek bevezetés a fogások megérkezéséig. És váratlan nagyvonalúság, ilyen olcsó menü mellett nem is nagyon értem, hogy fér mindez bele a keretbe.
A falatozás közben megérkezett a fokhagymakrémleves. Az ilyen levesek elvileg biztonsági játéknak is kiválók: erőteljesek, sűrűek, a felületes megfigyelő elől elfedik a konyha bizonytalanságait, de most szó sem volt ilyesmiről. A leves állaga, sűrűsége kitűnőre sikeredett, dús volt, mégsem lehetett felfedezni benne a liszt ízét, amit sok helyen a mai napig ész nélkül használnak sűrítésre. A fokhagyma tisztán felismerhető volt, de korántsem nyomasztó, ráadásul valami apró játékosságot, ötletet is fel lehetett fedezni mögötte, amitől enyhén savanykás lett az összhatás: épp csak annyira, hogy fokozza a nyáltermelést a szájban. A pirított zsemlemorzsák a leves tetején nem voltak karcosak, keménységüket mégis végig megőrizték, összességében remekül sikerült a leves.
Másodiknak sajtos-tejszínes pulykát hoztak burgonyapürével. A pulyka adagja elfogadható volt, a sajtos-tejszínes szószból egy kis fokhagymát éreztem ki, a sajtot gyönyörűen sütötték meg a fogás tetején, sehol sem maradt érintetlen, sehol sem sült oda, pont olyan barnás-sárgás volt, mint egy ételfotón. Ezzel együtt a húst kicsit hidegen hozták ki, ami levont az élvezeti értékéből. A burgonyapüré viszont talán még jobb volt, mint a Manga Cowboyban, úgy tűnik, ennek a fogásnak a készítését tökéletesen megtanulták a jobb budapesti séfek, akik még akkor sem hibáznak, amikor minimális költségvetésből kell gyorsan összedobniuk valamit. Vagy mindannyian ugyanazt az instant burgonyaport használják, bánom is én, lényeg, hogy ízre, állagra olyan, mint az igazi, még ha a Klassz püréje talán egy fokkal krémesebb is volt az ideálisnál.
És akkor a fizetés: a két fogáshoz ingyen kaptam a kenyeret és a vajat, valamint a pohár vizet, így összesen 890 forintba került az ebédem a város egyik híresen menő helyén, egyfajta rekordhoz érkeztünk tehát: nem ettem még ilyen olcsón ennél jobbat, de a helyzet persze folyamatosan változhat, hiszen még számos éttermet kell felfedeznem Budapesten.
Ha érdekelnek a színvonalas ebédelőhelyek, vagy csak szeretnéd megtudni, hogy mit érdemes megnézni Budapesten, hova érdemes ellátogatni, csatlakozz a facebookos csoportunkhoz, ahonnan az Egy nap a városban minden fontos írásáról értesülsz.