Vannak olyan filmek, amik esetében alig tudja kivárni az ember a hazai mozipremier időpontját. Nekem az egyik ilyen a Black Swan, amiben Natalie Portman igazi színésznagysággá válik, a másik pedig a Somewhere című film, Sofia Coppola legújabb gyermeke. A rendezőnő pedig a trailer szerint tett egy hátraarcot a Marie Antoinette után, egy olyan irányba, ami nekem még a vetkőző Kirsten Dunstnál is jobban bejön.
Azért írok mégis a Somewhere-ről, mert noha a film alapvetően nem tetszett, elgondolkoztatott. Azon töprengtem, miközben néztem, hogy mikor és hogyan érdemes ismételnie magát egy író-rendezőnek. Mert Sofia Coppola most nagyon sok mindent ismételt a Lost in Translationből, az egyik kedvenc filmemből, és noha az újra felhasznált karakterek, motívumok sokszor egyáltalán nem bántóak egy alkotás befogadása közben, most kifejezetten kellemetlenek voltak számomra. Vajon miért?
Hiszen rengetegen ismétlik magukat, akár kendőzetlenül, és mégis imádjuk. Ott vannak Woody Allen filmjei, a csaknem minden (ilyen típusú) mozijában ugyanazokkal a problémákkal szembesülő karakter, aki ugyanazokat a reakciókat ismétli, de mint ahogy Svejkből is el bírjuk viselni a 800 oldalt akár többször is - és pont az önmaga ismétléséért szeretjük a karaktert, a karakter "alá játszó" cselekményt -, Woody Allen manhattani kilátástalanságról szóló filmjeitől is ugyanazt várjuk minden alkalommal. Bud Spencertől meg azt, hogy üssön.
De van, amikor nem esik jól: Woody Allennél is egy alkalommal zavaróvá vált az ismétlés, a Whatever Worksben például szerintem elviselhetetlen dolgot művelt. Larry David színészre bízott egy olyan karaktert, amit korábban ő játszott volna el, persze egy kicsit átalakítva, feltupírozva, de ettől az egész kellemetlen lett, nem bírtam végignézni. Az író-rendező ismételt, de úgy próbált tenni, mintha itt többről lenne szó. Az volt az érzésem, hogy nem vállalja fel teljes mértékben, amit csinál.
Valahol itt lehet a gond a Somewhere esetében is. A karakterek és a helyzet nagyjából megegyezik a Lost in Translationben megismerttel: kiégett színész, aki folyton utazik és a menedzsere utasításait követi, üresnek és magányosnak érzi magát, miközben van egy gyermeke is. Mindkettő film lassú, cselekményt nyomokban tartalmazó, a szereplők finom változásáról szóló film, amiben az érzelmek és az indulatok megpróbálnak olyan lassan hömpölyögni, mint a való életben. És persze mindkét film megváltással fejeződik be, azzal az érzéssel, hogy a főhős valahogy kidugta az egyik lábát a sárból, és kezdi újra embernek érezni magát.
A Somewhere azonban még lassabb, mint Sofia Coppola korábbi, Tokióban játszódó filmje, és a karakter őrlődése és érzéketlensége is mélyebb némely ponton. Akarattalanul kezdtem el keresni a különbségeket, hogy rájöjjek, miért az ismétlés, mi az, amit nem mondott ki 2003-ban, mit szeretne még hozzátenni a mondandójához az egyébként rendkívüli, mondhatnám női érzékenységgel megáldott rendezőnő, de nem sok mindent találtam. Ráadásul a már-már tarrbélai hosszúságúra nyújtott jelenetek sok esetben öncélúnak tűnnek, és noha imádom a lassú filmeket, ezt a fajta céltalanságot nem kedvelem.
Ez a film tehát - Arany Oroszlán ide vagy oda - szerintem egy picit kínos, "egy lapáttal még rádobok" ismétlése lett egy korábbinak, szóval aki szerette a Lost in Translationt, az inkább azt nézze meg még egyszer. Vagy a Black Swant, februárban.