Ha nekem azt állítanák, hogy valaki több mint 60 éve ugyanazzal foglalkozik a mai napig, még készséggel elhinném, ebben még semmi különös nincsen. Ha ehhez hozzátennék, hogy budapesti családokhoz járó házi varrónőről van szó, így 2010 vége felé már felvonnám a szemöldökömet. De leginkább azt tartanám hihetetlennek, hogy ez a valaki ugyanazokhoz a családokhoz jár 60 éve, ma már azoknak az unokáihoz, akik 1948-ban felfogadták.

Ez a valaki a nagymamám. Így hát kénytelen vagyok elhinni, hogy mindez szóról szóra igaz.

A mama - nevezzük mostantól Tante Barbarának - 1924-ben született, tehát idén lett 86 éves. Van tehát bőven mesélnivalója, én pedig órákig képes vagyok elhallgatni, de a sok történetfonal közül most csak egyre szeretnék koncentrálni: hogy lehet 60 éve ugyanazoknál a családoknál varrni, egyáltalán mit lehet ennyit varrni, és a néhány évente lecserélésre kerülő gardróbok világában hogy lehet ugyanakkora igény erre, mint a 20. század közepén? Miközben Magyarország túl lett egy Rákosin, 56-on, az oroszokon, a rendszerváltáson és az informatikai- és plázaforradalmon, a házi varrónők munkája továbbra is ugyanannyira megbecsült egyes körökben. Hogy lehet ez?

Ennek megválaszolásához ugorjunk vissza egy nagyot az időben. Igazán megbecsültek a házi (többnyire vidéki) varrónők leginkább a II. világháború előtt voltak, akkoriban még ez a munkakör is kasztokra oszlott. Létezett olyan titulus is, hogy ágyneművarrónő, ő például sem a stoppolnivaló zoknihoz, sem a felvarrnivaló függönyhöz nem nyúlt, kizárólag az ággyal kapcsolatos dolgok érdekelték.

Barbara (ekkor még korántsem Tante) azonban később, az érintettek számára anyagilag is aranykornak tekinthető korszak után lépett az első megbízójának házába. 1948-ban, 24 évesen kapta első fizetését, napszámát: 20 forintot egy napra. Lassan összegyűlt tíz család, akikhez varrni járt, egyes helyekre hetente, máshová kéthetente ment, egy-egy napra.

(Tante Barbaráról kifejezett kérésére nem közölhetek mai képet, így kénytelen mindenki beérni a nagyjából száz éves varrógépével, amivel máig dolgozik):

A családok fejei a Rákosi-rendszerben B-listára került értelmiségiek voltak, ügyvédek, táblabírók, akiktől megvonták a nyugdíjat vagy akiket kitették a hivatalukból. Viszont nem keseredtek el, azonnal megragadták a szeneslapát végét, vagont rakodtak, esetleg portásnak álltak, hogy a családnak továbbra is meglegyen a kenyere.

Jellemző példa ebből az időszakból: az egyik híres gyáros család lánya, akinek a háború előtt három cselédje volt (szakácsnő, szobalány, mindenes), siránkozás és zokszó nélkül, méltósággal járt a népkonyhára, ahol egy forint volt a meleg étel. A leveleiben mindig pontosan így írta: nagyon meg vagyok elégedve az életemmel.

Ha három állandó cselédre nem is futotta, a varrónő napszámát időnként meg tudták fizetni. Kellett is: nagy volt a család mindenhol, a szakadt, feslett harisnyától kezdve a tavaly már viselt, az idei újrahordás előtt átalakításra szoruló ünnepi ruhák, fordítani való kabátok, a korábban vásárolt drága bundák felújítása mind-mind olyan munka volt, ami eltartott egy napig, akár minden héten.

Szóval ezek a családok eleinte a B-lista miatt kényszerültek arra, hogy időről időre egy varrónőt fogadjanak - az állandó személyzet helyett. Később aztán, a Rákosi-őrület éveit követően sem emelkedtek már fel a régi anyagi szintjükre ezek a famíliák, de akadt más ok is, ami miatt kellett időnként a gyűszűs kéz: a külföldre menekült, ott karriert befutott értelmiségi családtagok gyakran küldtek pakkot, tele használt, minőségi ruhákkal, amiket egy kis átalakítás, feltűzés, karcsúsítás után lehetett itthon is hordani.

És ez a helyzet 2010-ben is. Miközben a családok anyagi helyzete stabilabb lett, és tömegével jelentek meg a városban, az országban a külföldi üzletek, a konfekcióruha továbbra sem opció. A jelszó a minőségi anyagból készült egyedi öltözet, amit inkább megéri átalakítani, a jövő évi bálra felismerhetetlenné szabatni egy varrónővel, mint újat készíttetni egy szabóval.

Tante Barbara, a nagymamám tehát egy speciális helyzetben lévő réteget látogat 60 éve. Azoknak, akik annak idején felfogadták, ismerte a gyermekeiket (akkoriban voltak iskolás korúak vagy még kisebbek, ma már ők is idős emberek), ma pedig már ezek lányaihoz jár varrni, és ismeri az ő gyermekeiket is. Négy generációt. Máig keresztülutazza Budapestet, hogy egy napig náluk varrjon, sorra hozták és hozzák elé a ruhákat, ötleteket kérnek és kapnak, mindezt úgy, hogy az ablakon túl elrobogott a huszadik század.

És szerintem ez a kép, az időnek ez a fajta fénytörése varázslatos.