Alapvetések:
1: Yann Tiersen szerezte az Amélie csodálatos életének zenéjét, a film zseniális, zsenialitásához nagyban hozzájárul a soundtrack.
2: Yann Tiersen általában véve is kiváló zeneszerző, akit a hozzáértők Chopin utódjának tartanak, és ha már hétvégén Chopint hallgattam Bogányi Gergely előadásában a Művészetek Palotájában, tulajdonképpen elkerülhetetlen volt, hogy hat nappal később megnézzem az utódját az A38-on.
3: Nem vagyok egy nagy hozzáértő, meg minden, de Tiersen legújabb albumának, a Dust Lane-nek szerintem annyi köze van Chopinhez, mint Fekete Pákónak a minőségi lecsókészítéshez.
Nem akarom azt mondani, hogy az új lemez nem jó. Sőt, a Dust Lane-nek szerintem vannak csodálatos pillanatai, szokás szerint hangsúlyos a zene vibráló ritmusa, és főleg annak állandó változása, ami izgalmas utazásra viszi a hallgatót: egyáltalán nem biztos, hogy ott köp ki minket egy dal, ahol bekapott. Mégis néha úgy érzem a Dust Lane közben, mintha egy Radioheadbe oltott Michael Cretut hallgatnék, persze szigorúan a hangulatról, és nem minőségről beszélek. Mindez persze némi elmozdulást jelent a korábbi hangzásvilághoz képest.
Az biztos, hogy az érdeklődés óriási volt: negyed kilenc körül vagy harminc ember várakozott a hajó előtt a hóban, nekik már nem volt jegyük, csak bíztak abban, hogy valahonnan leakaszthatnak egyet. Egyedül mentem, így megörültem Péternek és barátnőjének, akik szintén a hóban vártak, és akik két ötvenes hölgyet fűztek, hogy adjék el nekik a jegyüket. Az eleve kitapintható szándékra rányomtam egy turbót, amikor elmondtam, hogy Tiersen 11-ig a színpad közelében sem lesz, addig előzenekarok boldogítanak minket, két órát meg csak nem akarnak már a zsúfolt hajón várakozni.
Az üzlet így aztán hamar megköttetett.
A kezdésre már tele volt az előadóterem. Hármasunk a bárban megismert Katival (megkért rá, hogy írjam le: rajongója a blognak) és Alinkával, a Yann zenéjét fehér foltok nélkül ismerő szakértői csoporttal kiegészülve nyomult be a tömegbe.
Összességében megérte. Bár az első három dal még nem nagyon találta meg az utat a közönséghez, mire Kati babzsákokat követelt, mert az szerinte jobban illett volna a koncert hangulatához, mint a tömegben ácsorgás, az este szépen fel volt építve. Még az egyébként zúzósabb Dust Lane-t is finoman adták elő, ügyesen váltották a régi is új dalokat, Yann időnként gitárt, máskor meg hegedűt ragadott, vezetett minket.
Aztán egyre erősebb számok kerültek elő, hogy a csúcsponton az Ashest olyan keményen, olyan brutális basszusokkal megpakolva, az elektromos gitárt olyan lelkesen tépve adják elő, hogy először ne is nagyon ismerjek rá. Utóbb viszont olyat mondok, amit koncertfeldolgozásokra ritkán szoktam: jobb lett, mint az eredeti.
Az Ashes után aztán már megint a ringatás jött, egy-két dallal később már harminc százalék fölé emelkedett a csukott szemek aránya, a nézők átadták magukat a zenének, láthatóan majdnem mindenki rajongó volt, és alig akadt néhány olyan fogalom nélküli (vagy hozzám hasonlóan csak a felszínt kapargató) figura, aki különösebb előképzettség nélkül élvezte, amit hall.
Az utolsó dalok egyike a Fuck me volt, amivel Tiersen esélyt adott az erős címadásra (amivel én végül mégsem éltem!), aztán a taps utáni visszatérést követően levonult a banda.
Jó előadás volt, szimpatikus előadóval és közönséggel, és a kettő viszonylag ritkán találkozik, szóval örülök, hogy elmentem.