Csak röviden, amolyan felvezető jelleggel fussunk át azon, mi történt eddig: megírtam a posztot Andrásról, amiből kiderült, hogy egy jóindulatú, a polgári attitűdhöz ragaszkodó hajléktalan lakik a Ráday utcában, aki egy sátorban próbálta meg túlélni az utcára kerülést, és aki soha nem zavart senkit a környéken. Az írásra sok komment és felajánlás érkezett, ezeket oda is adtam Andrásnak, aki azonban körülbelül három hete nyomtalanul eltűnt: senki sem tudta, mi történt vele.

Nem sokkal a második poszt megírása után aztán levelet kaptam a Menhely alapítványtól. Egészen pontosan ezt:

Kedves Csaba

Elnézést, hogy ismeretlenül írok Neked, és bocs a tegezésért is, de azt hiszem kb. egy idősek lehetünk.

X Y vagyok, a Menhely Alapítvány szociális munkása. András hozzájárulásával írok neked.

Szóval a lényeg: András jelenleg a Vajdahunyad utcai lábadozónkban van, múlthét hétfőn szállította be a Ráday utcából a Krízisautónk. Állapota akkor elég aggasztó volt, ma már sokkal jobban van. Én gondozom Őt, míg itt lesz nálunk.

Azért írok, mert egyrészt szerettem volna, ha tudod, hogy hol van, és hogy jól van, másrészt szeretném megadni az elérhetőségünket, ha esetleg úgy döntenél, hogy felveszed vele a kapcsolatot.

András egyébként jól emlékszik Rád, és szerintem örülne, ha esetleg felhívnád, vagy meglátogatnád.

Még egyszer elnézést a zavarásért.

Szép hétvégét!

Őszintén szólva nagyon megörültem a levélnek, mert nem gondoltam volna, hogy valaha találkozunk még Andrással, éppen ezért a napokban felkerekedtünk Ádámmal és meglátogattuk a menhelyen.

A levél írója nem volt bent, de egy kollégája igen, aki elmesélte, hogy András nagyon rossz állapotban került a menhelyre, és hogy egyik barátja hívta ki a krízisautót, amikor látta már, hogy nagy a baj. András eleinte nem akart bemenni, attól félt, hogy testvére aggódni fog, ha nem találja őt meg szokott padján, végül engedett a nyomásnak és elkezdődhetett az egy hétig tartó detoxikálás.

Keserves hét volt ez, tele önkívületi állapottal, látomásokkal, kemény gyógyszerekkel. András Andaxint kapott, hogy csökkentsék az elvonás okozta tüneteket, a remegést és a rosszullétet, de nem lehetett tudni, hogy az ital milyen hosszútávú neurológiai problémákat okozott nála, ezért átküldték a pszichiátriára, ahonnan két kérdés után elküldték. András harmadnap bukkant fel újra a menhelyen, jelenleg is ott kezelik, gyógyszerezik, és figyelik, hogyan változik az állapota.

A háttérsztori megismerése után lementünk az épület alsó szintjére, ott van a hajléktalanok éjjeli menedéke, és ott van egy kisebb szoba a súlyos állapotú betegeknek, például Andrásnak. Felnyitottuk a széles vasajtót, és egy előtérbe, majd egy kisebb szobába jutottunk, ahol öt ágy volt sorba rakva. Három ember ücsörgött rajtuk, végigfutott a tekintetem az arcukon, nincs köztük András, mondtam magamban, aztán jobban megnéztem az egyiket, és kiderült, hogy ő az: levágták a haját, leborotválták a bajuszát, de ugyanazzal a nyílt őszinteséggel nézett ránk, mint az utcán.

Közelebb léptünk hozzá, kezet fogtunk vele, és meglepett az állapota: olyan tiszta volt, mint tavasz elején, amikor az utcára került. Világosan, nyugodtan beszélt, nem különbözött egy lakásban élő tisztes polgártól, aki reggel dolgozni megy, este meg könyvet olvas a kanapén.

Utóbbi stimmelt is: az ágyon Passuth László Esőisten siratja Mexikót című könyve volt András szemüvege mellett.

Jó könyv?

Nagyon.

Miről szól?

A mexikói történelemről.

A 19. századi szabadságharcról?

Nem, a spanyolok bejövetele előtti időkről. Történelmi regény.

Beszélgetni kezdünk, látszik, hogy András nagyon hálás, talán túlságosan is hálás azért, ami történt vele, ücsörgés közben is vigyázzba vágja magát, és ha nem mondja ki, akkor is minden mozdulatával megköszöni a törődést. Elmeséli, hogy a a gyógyszerek eleinte kiütötték, főleg mert korábban soha nem vett be még egy Kalmopirint sem, "de szükség van a tablettára, mert a kannás bor tönkreteszi az embert. Soha többé nem akarok ilyesmit inni és az utcára sem szeretnék visszamenni" - mondta András, akinek egyébként áprilisig biztos a helye a menhelyen.

És jó dolga van: naponta háromszor kap enni, le tud zuhanyozni, minden nap adnak neki tiszta ruhát és fél doboz cigarettát. "Nem szívom el mindet, talán ha 4-5 szálra gyújtok rá egy nap, de az biztos, hogy mindent megkapok itt, amire csak szükségem van" - mondja, és boldogan mutatja meleg ebédjét.

Napközben többnyire olvas, folyton a könyvtárba jár, szétpakolja a polcokat és elhozza a legjobb regényeket. "Néha tévét is nézek, de az nem köt le sokáig, egymással meg mindent megbeszéltünk már, amit lehetett, ezért örülök a könyveknek, meg a látogatóknak" - mondta.

A beszélgetés vége fele megkért rá, hogy értesítsem a testvérét, hogy az ne keresse többé a Ráday utcai padon, mert már a menhelyen van. Felírtam a számot, meg azt is, hogy csak este nyolc után szabad hívni őt. "Nagyon elfoglalt, sok a munkája, nyolcig egyfolytában dolgozik, nem akarom elvonni a figyelmét a dolgaimmal" - mondta.

Kiderült, hogy három felnőtt gyermeke is van, de András nem szeretné, ha megtudnák, mi történt vele: "Vidéken laknak, minek verjék magukat költségbe, hogy Pestre utazgassanak látni az apjukat, ne zavarjuk őket" - mondta nagyon szelíden, aztán a terveiről kezdett el beszélni.

A következő hónapokban összeszedi magát, kihúzza valahogy a telet a menhelyen, aztán szeretne dolgozni, amit egyébként a menhely vezetői is megerősítettek: András nekik is beszélt arról, hogy segély helyett vagy mellett inkább valami állást szeretne, amiből bérelni tudna egy apró lakást.

Fél órát beszélgettünk, aztán eljöttünk. Mielőtt kiléptünk volna a kapunk, kezet fogtunk a menhely vezetőivel és gratuláltunk nekik, mert tényleg emberfeletti az a munka, amit végeznek, és szinte csodákat tudnak tenni az emberrel néhány hét leforgása alatt. András nem is olyan rég még egy rossz állapotú hajléktalan volt, akiben hiába láttam a jószándékot, sokan lemondtak már róla, és talán ő maga is, a háromnegyed évnyi utcai élet után. Alig két hét alatt viszont egy tiszta, megerősödött Andrást láttunk viszont, akinek tervei vannak, aki nem akar sem visszakerülni az utcára, sem inni többet, aki egész nap szépirodalmat olvas, aki hálás minden segítségért, amit kap az élettől.

És persze két lábon járó bizonyítéka annak, hogy senkiről sem szabad lemondani, hogy hosszú hónapok hanyatlása is egy pillanat alatt megállítható és visszafordítható, ha megvan a kellő szándék és hozzáértés. András újbóli felbukkanása el kell, hogy gondolkodtassa azokat is, akik az előző írás után azt kommentelték, hogy a hajléktalanok menthetetlenek, hogy Andrást nem kell sajnálni, hogy az eltűnésével csak magát járatta le. Viszonylag ritkán látjuk a teljes képet, ezért nem szabad elhamarkodottan ítélni.

Biztosan meglátogatjuk még, hogy lássuk, mi történik vele áprilisig.