Októberben írtam róla a blogon, azóta sokakat érdekel a sorsa. András idén tavasszal került az utcára, sokáig egy sátorban próbálta megőrizni polgári múltját, amikor azt szétvágták, újat vett, amikor azt is tönkretették, megindult a lejtőn. Egy hónapja már keményen ivott, de sosem csinált bajt, bár a Ráday utca közepén aludt egy padon, nem zavart senkit, és amikor utoljára pénzt adtam neki, ragaszkodott hozzá, hogy cserébe fogadjak el egy almát.

Miután megjelent az írás, rengeteg segítő levél és komment érkezett, ezekben pénzt, szállást ajánlottatok, és volt, aki munkához segítette volna Andrást.

Kinyomtattam azokat a kommenteket, amikben volt valamilyen felajánlás, majd egy tollal együtt átadtam ezeket Andrásnak: ha lesz egy tisztább pillanata, olvassa át a hatoldalnyi levelet és karikázza be, hogy melyik érdekli a lehetőségek közül, mondtam. Amint tudja, merre akar továbbmenni, kitaláljuk, hogyan tegye.

Három nappal később mentem vissza, akkor még nem rágta át magát a papírokon. Eltelt megint két nap, meglátogattam, egy rendezett külsejű barátjával ücsörgött a padon. Kérdeztem, átolvasta-e a papírokat, kiválasztotta-e, hogy mihez lenne kedve.

Azt mondta, igen.

Elkezdett kutakodni zsebeiben, először a kabátjában, majd a nadrágjában, aztán a pulóverében, de nem került elő a papír. Végül a barátja kotorta elő a lapokat András belső zsebéből, a hideg ellen rétegesen öltözködő hajléktalan koszos ruháiból néhány hófehér papír került el. Nem volt rajtuk sem szennyeződés, sem bejelölés, olyanok voltak, mint amikor átadtam őket.

András nem igazán volt képben, egy hét alatt is sokat rontott az állapotán a pia, a tekintete még mindig tele volt jóindulattal, de már elhomályosodott, a keze meg felpuffadt. A mellette ücsörgő barát közben elmondta, hogy ő is hajléktalan, de rövidesen beköltözik egy rendes szállóba, ahol kétszemélyes szobákat kapnak társával, havonta 8 ezer forintért, rezsivel együtt. "Onnan már újra lehet kezdeni" - mondta a férfi, aki olyan ápolt volt, mint bármelyikünk, és aki szerint Andráson nehéz lesz segíteni TBC-papír nélkül. Szállóra ugyanis csak akkor mehet, ha a tüdőszűrésen kimutatják, hogy nem fertőző, anélkül csak olyan helyre húzhatja be magát, ahol reggelre lelopják a cipőjét.

Közben megérkezett még egy tagja a baráti társaságnak, aki elmondta, hogy van hajléktalanoknak szánt tüdőszűrő a Hungária körúton, ez abban különbözik a többitől, hogy nem kell külön orvosi beutaló a felkereséséhez. Nagy könnyebbség ez azoknak, akiknek nincs körzeti orvosuk. Miközben a nagyjából magatehetetlen András körül tanakodtunk, a férfi felajánlotta, hogy másnap elkíséri Andrást a tüdőszűrőbe.

Megtennéd? - kérdezte András.

Persze - mondta a férfi, és el is kezdték szőni a terveket, miközben a jólöltözött hajléktalan a lapokra nyomtatott felajánlásokat nézte át és azt ígérte, hogy amint kitisztul András, együtt kiválasztják a legjobb szállás és munkalehetőséget.

Másnap reggel András részegen ücsörgött a padon. Amikor rákérdeztem, azt mondta, pár óra és mennek a tüdőszűrőbe. Délután, amikor hazaértem, a lépcsőházunkban ücsörgött. Sosem láttam még ott, valamiért el kellett jönni a padjáról, de nem akartam feszegetni, hogy miként került oda, hogy ne érezze magát kellemetlenül. Szóba került viszont a tüdőszűrés, András örömmel újságolta, hogy megvolt, és hogy állítólag mindent rendben találtak, két nap múlva kell visszamenni az igazolásért.

Cigarettát kért, nem volt nálam, aztán elbúcsúztunk azzal, hogy amint megvan az lelet, elkezdünk intézkedni az ügyében. A bejárattal szemben ücsörgött a lépcsőn, zavartan mosolygott, aztán elváltunk egymástól.

Soha többet nem láttam.

Sem a padján, sem a parkban, sem a lépcsőházban. Sem őt, sem a barátait.

Csak ez az alma maradt utána, amit egy hónapja nyújtott át nekem a kétszázasért cserébe: