Tudok egy jó tesztet férfiaknak. Menjetek el a Babák: az első év című filmre a héten, és ha angyali mosollyal jöttök ki a moziból (olyasmivel, mint a mellettetek sétáló kedvesetek), nyomás a babagyár.
Ez a poszt egyben nekem lesz remek alkalom, hogy kimondjam azokat az előítéleteket, amit társaságban, főleg az anyóséknál inkább elhallgatok. Nem tartom aranyosnak a babákat. Nem tartom. Az állatok kölykeit annál inkább, azokat megzabálnám, de az embergyermek akármilyen pici, egy kisméretű ember a szememben.
Mindig is így kezeltem őket: nem gügyögtem a babáknak, a gyerekekkel felnőttként beszélek - amit egyébként, úgy láttam, megbecsüléssel jutalmaznak. Lehet ezt úgy is nézni, hogy éretlen, szívtelen dög vagyok, meg úgy is, hogy túlságosan tisztelem őket. Valószínűleg egyik sem igaz.
Na, miután ezt kiadtam magamból, lássuk a filmet. Az előző két bekezdés csak azért kellett, hogy senkit ne érjen váratlanul, ha azt írom, hogy már milyen bájosan sír ez a kis szaros vagy hasonló.
Tehát a történet: négy csecsemő életéből láthatunk pillanatképeket, egy egyesült államokbeli, egy japán, egy namíbiai és egy mongol baba gügyögése, térden csúszkálása, pisilése és hasonló a téma, 80 percen keresztül. Best of családi videók, összegyúrva a legjobb operatőri érzékkel, és - főleg a mongol sztyeppén lőtt képek esetében - varázslatos háttér előtt.
Csodálkoznak, nevetnek vagy sírnak, vagdalják magukat, ha épp nincs jobb dolguk, a fiúk meg a himbilimbijükkel játsszanak időnként. Aztán másznak és bömbölnek felváltva. Afrikában további elfoglaltságot jelent mindenféle fadarabot és követ megrágni, Mongóliában pedig beülni egy lavór vízbe az ajtóba, és a több kilométerre tornyosuló hegyeket bámulni, miközben az egyik kecske békésen szürcsöli befelé a fürdővizet.
Egy jóbarátom ajánlotta a filmet, akivel rendszeresen leülünk egy sörre valamelyik füstös kocsmában, és ahogy ő belemerül az antropozófiai fejtegetéseibe, mire én a józan tapasztalataimmal állítok akadályoknak látszó mondatokat (már csak a hecc kedvéért), alaposan lerészegedünk. Miközben épp arról beszéltünk, hogy a csecsemők az anyatejről való leválasztás előtt egyek az anyjukkal, és hogy a táplálék fokozatos átalakulása párhuzamos a gyermek anyjáról való szellemi leválásával, szóba került ez a film is. Egyikünk sem látta még, így remek ötletnek tűnt, hogy a kultúrák különbözőségét a csecsemők első egy évén keresztül mutassák be, hogy láthassuk, hogy hová pottyan a gyermek az anyjáról, miután levált róla, bármilyen értelemben.
Ennyire eltérő kultúrákat összehasonlítani szinte lehetetlen, a megoldást pont a film témája adja. Alig vannak közös pontok egy sárkunyhóban, egy viszonylag jól berendezett sátorban, egy családi házban és egy _Japánban_ élő család között. Ami egyforma, az az előítéletektől és szokásoktól mentes, csodálkozó szempár, ami válogatás nélkül mindent befogad. A gyermekek között semmi különbség nincs, csak abban van eltérés, ami a tágra nyílt szemeken beömlik.
A film erre az ellentétre épít, nem ítél, nem elemez, nem bocsátkozik következtetésekbe. Én mondjuk ezt vártam volna, mert ha már végignéztem, ahogy az afrikai gyermek fenekét az anya a térdén törli ki, és önszántamból hallgattam a hisztit több mint egy órán keresztül, utólag úgy éreztem, nem kaptam elégtételt, bár nem is unatkoztam. Lehet, hogy bennem van a hiba, és ezek a porontyok tényleg annyira übercukik, hogy nem is kellene más a vászonra. A tesztet pedig akár még ma lefuttathatjátok a filmet játszó mozikban. Az eredményről számoljatok majd be.
Olyan is jöhet, hogy köszönöm, Ádám, hogy felhívtad a figyelmemet a filmre, azóta meg is született a gyermekünk, aki orvosnak állt, de aztán végül festő lett, most a pszichiátrián ápolják, mert baltával szétkaszabolta a rendelő bútorzatát. Megvárom, nem sietek.