Tegnap megnéztem a moziban a mai premierfilmet, amiben Robert Downey Jr. és Zach Galifianakis (mondd ki ötször egymás után a nevét!) osztja egymást több mint háromezer kilométeren át.

Két remek előjel is volt: az egyik a szereposztás, a másik meg a rendező, akit főleg a Másnaposokkal lehet vádolni, 2009 egyik legviccesebb vígjátékával. Galifianakis annak a filmnek is főszereplője volt, Robert Downey Jr.-t meg tizenöt éve az egyik legélvezhetőbb amerikai színésznek tartom, és azóta csak minden évvel jobb lett.

Az Indexre egy remek kritikát írt Sixx, úgyhogy én már csak röviden hozzáteszem a saját véleményem. A Terhes társaság az év egyik legjobb vígjátéka, ami majdnem hibátlanul folytatja a Negyven éves szűzzel megkezdett irányvonalat. A karakterek szokás szerint eredetiek, akiknek folyton meglepő húzásaik vannak, és ez viszi el a mozit a hátán. Naná, hiszen a sztorit már láttuk a Repülők, vonatok, automobilok című filmben, az alaphelyzet, a két főszereplő egymáshoz fűződő kapcsolatát gyakorlatilag kopipésztelték az 1987-es filmből, a két főszereplő mégis olyan jól játszik, és annyi váratlan húzással teszi élvezetessé a filmet, hogy nem érezni a remake-szagot.

Galifianakis valószínűleg a kedves, fura lúzer archetípusa lesz Hollywoodban, Robert Downey Jr.-t nézve meg folyton az a kérdés jár a fejemben, hogy lehet-e egy ember ennél is menőbb. Ráadásul a figurája olyan szinten szemét, amilyennel pc-filmekben alig találkozik az ember, elképesztő felüdülés nézni őt a tucatkarakterek után.

A humor végig kitart, bár néhol azért leül a film, mielőtt felkapcsolták volna a lámpákat, eszembe is jutott, hogy azért még egy húsz percet húzhattak volna belőle. Aztán ránéztem az órámra, és kiderült, hogy akkor alig lenne egy óránál hosszabb a film, és nem is biztos, hogy ennél sokkal több van a néha logikátlan és nem előkészített fordulatokkal operáló sztoriban, de még ezzel együtt is körülbelül egy éve nevettem utoljára annyit filmen, mint a Terhes társaságon.