Vidáman sétáltam a múlt héten a belvárosban, amikor váratlanul megállított a Greenpeace egyik aktivistája. Fogalmam sincs, hogy kell ilyenkor viselkedni, mert ugyan lelkes környezetvédő vagyok, de maximálisan mérsékelt, és szerintem a szélsőséges, "csinálunk mindenből káposztát, és éljünk egy nagy káposztafarmon, ahol káposztameghajtású autókkal közlekedünk Káposztaszeretet és Szentkáposzta között"-szerű hozzáállás legalább annyit árt az ügynek, mint amennyit használ. Be kell látni, hogy szükség van a változásra, de nem dobhatunk el hirtelen mindent, amit néhány ezer évnyi civilizációs evolúció hozott magával, mert a dolgok egyszerűen nem így működnek.

Éppen ezért amikor megállított a lány, egyrészt el akartam neki mondani, hogy tisztelem a munkát, amit végeznek, másrészt meg be akartam húzni egyet a lány mögött álló vak eszmének, de szerencsére egyikre sem került sor. Meglepő módon ugyanis nem arra kért, hogy üljek egy csónakba, és evezzek ki a Csendes óceánra bálnainszeminátornak, vagy hogy ugorjak egy kiégett fűtőkazettákat szállító vonat elé, egyszerűen csak kíváncsi volt a véleményemre.

Beszélgettünk néhány percet, és röviden vázoltam neki azt, amit már a bevezetőben is: hogy persze, számoljunk le a szénerőművekkel, de nem lehet egy nap alatt teleszórni minden napelemekkel, és az átmeneti időszakban például nem kéne mindent megtenni az atomerőművek ellen, amik jelenleg a legkevesebb szén-dioxid-kibocsátással járnak. A greenpeaces aktivista ellenérvelt, szerinte fontos, hogy minden fronton küzdjenek, hogy elmondják az embereknek, hogy azok a vesztükbe rohannak, hogy sokkoló képekkel hívják fel a figyelmünket a lassan elkerülhetetlen végzetre, de ebben sem értettünk egyet. Szerintem ha túl sokszor rémítenek halálra ijesztő képekkel, akkor harmadikra-negyedikre már csak legyintek. Beszélni kell a problémákról, néha sokkolni is kell az embereket, de oda kell figyelni az arányokra.

Körülbelül öt percig beszélgettünk, de nagyon szimpatikus volt, hogy az aktivista egyáltalán nem viselkedett erőszakosan. Szóba kerül az egyéni felelősség, ki-mit tehet kicsiben, majd búcsúzóul megjegyezte a lány, hogy látja, úgysem leszek a pártoló tagjuk, de amit tudok, tegyek meg a saját életemben a világ megmentéséért. Tetszett, hogy megelégedett az üzenet átadásával, és a beszélgetés nem is maradt hatás nélkül: eleve nem pazarlom az áramot vagy a vizet, de ha lehet, azóta még többet tettem azért, hogy minél kevesebb részem legyen a bolygó további pusztításában.