Érdekes kiállításon voltam a minap. Szándékosan nem néztem utána annak, hogy mit lehet megnézni az Ernstben, mert olyan jó kampányt csináltak a kiállításnak, hogy az már téma nélkül elvitte a hátán az egész eseményt.
Elmondom, miről van szó: az első emeleten található múzeumba az ablakon át lehetett bemászni. És most ne 2,7 méteres belmagasságú panelre gondoljatok, hanem egy rendes polgári házra, aminek körülbelül hat méter magasan kezdődik az első emelete, a mutatványhoz tehát mászófal, védőfelszerelés és kötél is kellett.
Aki vállalata a mutatványt, ingyen jutott az épületbe, tök jó ötlet és láthatóan növelte a látogatottságot is: ezen a fotón a szürke grafikon jelzi az épeszű vendégeket és a piros azokat az őrülteket, akik inkább másztak. Utóbbiak alaposan lenyomták a szürkéket.
Persze én is mászni akartam, de elkéstem: a bulit október harmadikán lefújták, és az október 24-ig, a zárásig hátralévő időben már csak a hagyományos tranzitútvonalat használhatjuk: a lépcsőházat.
Mászófal nélkül csak a kiállítás maradt, ami főleg zavarba ejtő: üres terekről láthatók képek a falon, szobabelsőkről, termekről, látszólag teljesen érdektelen helyszínekről, amikhez képest maga az Ernst sokkal érdekesebbnek tűnik. Vagy pont, hogy általuk: a látszólag téma nélküli képek felhívják a figyelmünket arra, hogy a kiállítási tárgy most maga a múzeum, az a szentély, ami művészetté teszi mindazt, ami benne található. Kicsit jobban körülnéztem, és észrevettem, hogy milyen ügyesen alakították át egy-egy idommal úgy a belső teret, hogy az képes legyen valami újat mutatni önmagáról:
És ez a legnagyobb attrakció. Nem gondolom, hogy maga az ötletesen tér feltétlenül megéri a kedvezmény mértékétől függően 350-700 forintos belépődíjat, pont ezért volt jó az ingyenes ablakos belépő, de aki arra jár, és épp cigit venne, biztosan jobban teszi, ha szétnéz az épületben:
Van azért itt persze más is, a nagy, üres terekben időnként videók pörögnek. Ott van például Ursula Mayer Enteriőrök című munkája, amit egy tökéletesen sötét teremben nézhetünk meg. Nincs itt más, csak a vászon, rajta a film, meg a vetítőgép, ami olyan hangosan kattog, csattog, hogy egy rossz horrormoziban érezzük magunkat tőle és biztosak vagyunk abban is, hogy a művész szándékosan választotta ezt a készüléket:
Pár percig néztem a mozit, valóban izgalmas élmény a mozdulatlan belső tereket nézni ebben a környezetben, viszont azzal, hogy a meleg színekkel játszó vetítőgépet és a fekete-fehér filmet egyszerre rögzítettem egy bravúros beállítással, szerintem sikerült legalább olyan remekművet létrehoznom, mint amilyen maga a kiállított esemény:
Találtam aztán egy másik videót is, Mona Vatamanu és Florin Tudor Vaceresti című filmje szuper 8-as szalagon rögzíti azt, ahogy Tudor megpróbálja felvázolni a jégben a Ceausescu által lerombolt ortodox templomot, kevés sikerrel. Megmondom őszintén, nekem ez már túl elvont volt, és csak azért sikerült élveznem a produkciót, amiért az Enteriőröket: mert sikerült beleolvadnom a műbe. Ott a vetítőgép és a film együttes rögzítése szórakoztatott, itt meg az, hogy a projektor fényjátékába gyalogolva úgy éreztem magamat, mint egy árny a táj felett, aki figyeli Mona Vatamanut és Florin Tudort.
Találtam még egy sarkot a múzeumban, ami egyúttal magyarázatot is adott arra, miért érdemli meg egy kiállítótér, hogy kiállítsák.
Egy reklámszatyor, egy fali óra meg néhány vasrúd volt a földön, ami mindenhol máshol egyszerű kacatnak számítana, itt viszont a readymade szabályait követve akár kiállítási tárgyak is lehettek: a múzeum felmagasztal és értéket ad pusztán csak azért, mert az egy múzeum.