Egy egészen különleges zenei élményem volt tegnap, Rákász Gergely Egy koncert kékben című előadására mentem el az Urániába. Ebben a koncertben az a különleges, hogy az orgonista játéka alatt a mozivászonra kivetített videók, rajzok, képek adnak támpontot a mű megértéséhez. Pontosabban nem hagyják, hogy elkalandozzanak a gondolataid.
Rákász Gergelynek szép küldetése van: el akar érni minden embert, aki érdeklődik a komolyzene iránt, és a kezüket fogva megmutatni néhány ismert tétel keletkezésének történetét, a szerző életét és személyiségét. Azt teszi, amit egy jó előadónak kötelező: az ihletés pillanatába vezeti a hallgatót, hogy megértse, a mű miért születt. Ezt hibátlanul felépített monológokkal teszi, ami közben néha ő is úgy tesz, mintha az ihletettség állapotában lenne, és a színpadon jutnának eszébe az egyes történelmi adatok.
Az igazán különleges rész azonban akkor kezdődik, amikor Gergely leül az orgonához, és a mozivásznon elkezdenek peregni az események. A videók alapvetően három részből állnak, egyszer Papp Norbert festőművész filctollal pausz papírra rajzol (vagyis ennek inverzét, felgyorsítva látjuk, a papír másik oldaláról, így hasonló az élmény a homokrajzhoz), de láthatunk színészekkel, táncosnőkkel eljátszott felvételeket, valamint képeket Rákász Gergelyről Győrben (a videót Kovács Róbert készítette).
Mindez egy hatalmas egyveleget alkot, amit Papp Norbert próbált meg rendezőként felfűzni egy elv köré, ami alapvetően a zenei téma: Peer Gynt csalásai és anyjához való viszonya Edvard Grieg darabjában, a dicsőséggel járó, tiszta háború ideája Edward Elgar Parádé és Pompája alatt, Dvorák hazavágyódása Csehországba az Újvilág szimfónia melódiáira. Hallhattuk még George Gerschwin Kék rapszódiáját a maga teljes hosszában, ez volt talán a legkülönlegesebb feladat az előadó előtt, mert Gerschwint megeleveníteni orgonán nem egyszerű feladat. Rákász Gergely szerint nyolc hónapig tartott az átírás, és az eredmény alapján egyértelműen érezhető a belefektetett munka, döbbenetesen erőteljes lett az eleve lüktető mű az orgonán.
A zeneválasztás is mutatja, mi a koncert célja, és kiket céloz meg (bevallottan): nem a Bartók rádión felcseperedett, alapos zenei képzést kapott zeneértőknek és zenesznoboknak szól - bár az audiovizuális élmény nekik is újszerű. Jó hasonlat erre a bor és a sajt találkozása. Egyik sem erősíti a másik jellegét, ízképét, együtt egy harmadik élményt adnak, ami nem is bor-, és nem is sajtkóstolás. Akit kizárólag a zene érdekel, és nem szereti, ha elvonják a figyelmét, annak nem feltétlenül érdemes megnéznie ezt a koncertet. Aki viszont ismerkedik, megismerésre vágyik, annak kevés jobb belépőt tudok ajánlani a komolyzenébe.
A tanulás folyamata ugyanis Rákásznál nagyon egyszerű: megismerjük a hátteret, majd olyan dallamokat hallunk, amiket tényleg mindenki ismer, de csak kevesen tudnak elhelyezni. Edvard Grieg Peer Gyntjének Reggeli hangulatát például nincs ember, aki ne hallotta volna, annál kevesebben tudják, hogy mindez komolyzene, és hogy a komolyzene is lehet populáris.
Azonban még a pontos történetmesélés és az ismert dallamok mellett is előfordulhat, hogy egy húszperces tétel alatt elkalandoznak az ember gondolatai, nem képes megtartani a figyelmét a zenén. Ekkor jön jól a videós segítség, mert nem esik ki a hallgató az élményből, legfeljebb kicsit háttérbe engedi a zenét, és a képekre koncentrál, ami viszont szintén a zene arcát mutatja. A készítők ráhelyeznek a pályára, és nem engednek lekanyarodni róla.
Ez pedig nagyon fontos küldetés. Ha összehasonlítjuk a zeneértők-zenesznobok és a zenére fogékony, viszont kevésbé értő közönség nagyságát, egyértelműen érezhetjük utóbbiak számbeli fölényét, és igazából ők azok, akiket kevesen szolgálnak ki. Én például nem szeretem, hogy a Bartók rádióból ez a réteg egyáltalán nem táplálkozhat, hiszen a műsorvezetők évtizedek óta ugyanott ülnek, nincs bennük sem frissesség, sem az újonnan jöttek befogadására való hajlam. A műsorok hangvétele és tartalma is annyira elrugaszkodott már a valódi, széles közönségtől - akikért Rákász Gergely nyúl -, hogy igazán csak néhány száz ember fogja fel a hallottakat, és néhány ezer tesz úgy, mintha felfogná.
Egy Rákász Gergelyéhez hasonló kezdeményezéssel érhető el, hogy az érdeklődés kielégüljön, a hallgatók fejlődjenek, a zenei kultúra pedig felvirágozzon, ha nagy szavakat akarok használni. Aki elfordul a képzetlen zeneszeretőktől, és a saját közönségének játszik, az nem érdemli meg, hogy keseregjen a képzetlenség és tudatlanság következményein. Az Egy koncert kékben ezt tanította nekem.