Annyira meglepődtem múlt héten, hogy a Cinematrix egyértelműen pozitív kritikát írt egy filmről, és hogy ez ráadásul index-címlapra is került, hogy már csak kíváncsiságból is felírtam magamnak a címet. És amikor elmentem a Cirko-Gejzír moziba megnézni a Mademoiselle Chambon (Mese a szerelemről) című filmet, kiderült, ezzel egyáltalán nem voltam egyedül.

Korábban még nem is jártam ebben az európai filmekre szakosodott kismoziban, ahol az is erősíti a művészmozi hangulatát, hogy a pincében található előtér padlója aszfaltból - vagy annak álcázott anyagból - áll, hiszen mint tudjuk, az érték a külső alatt keresendő ésatöbbi.

Nálam azonban gyakorlottabb cirko-gejzíresek súgtak össze mellettem, amikor a film kezdése előtt tíz perccel már sajnálkozva küldték ki az embereket, mert megtelt a kábé 80 fős terem. "Még soha nem voltak ennyien itt". Hiába no, jöttek látni a csodát.

A Mademoiselle Chambon története egyszerű: egy kisvárosi tanárnő beleszeret az egyik diákja apjába, egy kőművesbe, aki aztán hasonló érzelmekkel reagál a közeledésre. A felesége ennek nem örül.

Hát ennyi, ez volt a történet. És ez még nem minden.  Azért is különleges a film, mert a fenti leírással még egyáltalán nem derült ki semmi a moziról. Sőt még különösebb, hogy ha elolvasnánk a szövegkönyvet, abból végképp semmit nem tudnánk kisilabizálni. Azt hihetnénk, ez a világ legunalmasabb alkotása.

A film pontosan arról szól, ami a szövegkönyvön és a történetmesélésen túl van. A metakommunikációról, emberek kapcsolatáról szavak nélkül, az eközben szokásos mellébeszélésről, a történet ugyanis valójában rendkívül változatos, de ezt sem elmesélni, sem szövegbe foglalni nem lehet. Csak eljátszani.

Ez az egyik oka, hogy a színészet létrejöhetett. Egyrészt mindenki szeretne bekukucskálni a szomszéd ajtajának kulcslyukán, egyszerű emberi sorsokat látni, ahogy kialakulnak, kifejlődnek, majd átváltoznak. Ez a leskelődés vágya, ami a Mademoiselle Chambonban abszolút kielégül. Vincent Lindon olyan magától értetődően játssza el a durva, egyszerű kőművest, hogy egy pillanatra sem sejtünk mögötte tettetést. Sandrine Kiberlain, a tanárnő játéka pedig, nem is tudom, zseniális, na.

A másik ok, ami a színészetet életre hívhatta, az ennek a filmnek a valódi cselekménye, a metakommunikáció ábrázolása, egy pillantás, a testbeszéd, a vonzás és taszítás folyamatos váltakozása. Ha amerikai filmek közül akarok példát felhozni, akkor a Lost in translationt mondanám, Sofia Coppola mozijának kritikái között egyszer azt olvastam, hogy talán csak egy nő képes ilyen érzékenységgel megalkotni olyan jeleneteket, ahol egy mukkot nem beszél senki.

Most azonban kiderült, hogy egy francia is képes lehet rá, Stéphane Brizé, az író-rendező persze remek színészeket is talált, akik elég mélyen le tudtak jutni a szerepben, hogy bizonytalanság nélkül ábrázolják a karaktereket és a bennük zajló folyamatokat. Közben pedig a cselekmény egy pillanatra sem szakad meg, végig fenntartják az érdeklődést. Nem hiába kapott a film három Cézar-díjat idén, a legjobb forgatókönyv, a legjobb főszerepő és mellékszereplő díját.

Aki tehát eddig inkább csak amerikai, populárisabb filmeket fogyasztott, annak egy ilyen film remek kiruccanás az európai tekercsek világába, de a művészfilmek rajongóinak is nagy élmény lehet a mozi. A lényeg, hogy nagyjából tudjuk, mire ülünk be - különben úgy járunk, mint sokan azok közül, akik velem együtt nézték meg a filmet a dicsérő kritika miatt. Értetlen, fanyar képpel távoznak a moziból.

"Mikor jön a Stallone?"