Esküszöm, ez lesz az utolsó poszt a múlt szombatról, de hát mit csináljak, ha egyszer annyi jó helyen jártunk. Reggel ugye volt a grúz pékség, délután a Párisi Nagyáruház és a Lotz terem, a kettő közt meg elmentünk ebédelni egy étterembe.

Őszintén szólva nem vagyok nagy hétvégi éttermező, általában hétköznap este szoktunk beülni valahová, és talán a konzervatív neveltetés, talán a mélyen bennem lakó skót miatt úgy gondolom, hogy szombat meg vasárnap délre bírjon már főzni magának valamit az ember. Múlt héten azonban benne volt a levegőben az éttermezés, szóval elhatároztuk, hogy beülünk valahova a Liszt Ferenc térre.

A Menzára mentünk, eddig főleg csak ittam ott, de Dóra többször kóstolta már a főztjüket, és megesküdött rá, hogy normális áron lehet igazán jókat enni.

Igaza volt. Nem mondom, hogy halálra ettünk magunkat, de nagyon is jóllaktunk, még pont a böfögős-ledőlős állapot előtt egy lépéssel sikerült megállnunk, tehát az épeszű teltségnél.

Mindenek előtt rendeltünk egyetlen Menza marhahúslevest kilencszáz forintért, ami majdnem olyan volt, mint a sok szeretettel, jó alapanyagokból készült otthoni társa, és két nagy tányér is kijött a kancsóban hozott kiváló alapléből, meg a hozzávalókból:

Ezután két Menza salátát kértünk, ami elsőre persze ijesztően hangzik, de semmi ok az aggodalomra: a zöldségek mellett bizony normális adag rántott csirkét, finom szószt és meleg kenyereket is kapunk. Tény, hogy nem ez a világ legjobb étele, nem válna sem a Costes, sem a Csalogány dicséretére, viszont igazán remek fogás, amennyiben szombat délben kevés dolog esik jobban.

A leves és a Menza saláta mellé kértünk még egy pohár vizet, egy kólát, ittunk egy teát is.

És mi a legjobb az egészben? Hát hogy összesen hatezer forintot fizettem, borravalóval. Persze ez még mindig nem versenyképes az otthoni ebéd árával, de egyszer-egyszer még nekem is belefér, pedig tudjátok, hogyan állok a szombat déli éttermezéssel. Finomat ettünk szép környezetben, nem fizettünk sokat, jó programon vettünk részt, ráadásul pont a Menzának hála pár perc múlva Budapest egyik legszebb kávézójában találtuk magunkat, pedig csak az Andrássyn parkoló autóhoz akartunk visszatalálni.

A Menza tehát

AJÁNLOTT