Számomra mindig az egyik legizgalmasabb kérdés volt, hogy a matematika és a művészet hogyan kapcsolódhat egymáshoz. Már a középiskolai évek alatt észrevettem a fogékonyságot magamban mind a két terület iránt, de nem láttam, mi a kapcsolat egy matematikai probléma megoldása és egy műalkotás megértése, létrehozása között. Egyre több helyről hallottam azonban az axiómát, miszerint van kapcsolat, ez egyszerűen tapasztalati alapon bizonyítható.

Engem viszont nem győz meg, ha felsorolnak egy rakás művészt, akik jelesek voltak matematikából. Az már inkább meggyőző, ha matematikusok műalkotásait láthatom. A B55 galériában pedig pontosan egy ilyen kiállítást szerveztek múlt héten, tudósok és feleségeik műveiből összeállított csokrot lehetett megtekinteni szombatig. Én is odamentem.

A helyszín természetesen a Falk Miksa utca környéke, a galériák és aukciós házak otthona, itt sétálva még akár véletlenül is bele lehet botlani egy-egy kiállításba. Nekem azonban misszióm volt, tudtam, hová megyek, csak arról nem volt fogalmam, mit fogok látni.

A bejáratnál rögtön a kiállítás születéséről szóló levelezést olvashatjuk, egy e-mail-váltást a galéria tulajdonosa és a társszervező között. Ebben pedig pontosan arról van szó, ami engem is foglalkoztat. Mi a kapcsolat a matematika és a művészet között? A kiállítás társszerzője arról írt, hogy egy-egy nagy ötlet ugyanúgy pattan ki művész és matematikus agyából, ez pedig többet érhet, mint húsz év megfeszített munkája.

Ez még nem győzne meg, ha magam nem tapasztaltam volna meg az összefüggést néhány alkalommal. A középiskolai matematika nem adott választ, de főiskolai éveim alatt egy zárthelyin kellett bizonyítani egy nehezebb tételt (ezt előre meg kellett volna tanulni, hiszen nem matematikus szakra jártam), és természetesen nem olvastam el előtte a megoldást. Viszont nekiálltam a bizonyításnak, kezdett kirajzolódni előttem a lehetséges utak száma, és nekiálltam felderíteni, hogyan lehet ezek között az utak között kapcsolatot találni. Kettőt végül összekapcsoltam, de a harmadik lehetőség zárva maradt. A zh után megkerestem a megoldást, és elképedtem, mennyire elegánsan oldották meg néhány száz évvel korábban a problémát. Szinte művészi módon.

De hogyan lehet ezt a kapcsolatot formákba önteni? Erre voltam kíváncsi, amikor a levelezést bemutató táblától a kész művek felé fordultam. Néhány perc múlva rájöttem, nincs egyetlen válasz, sem formai, sem tartalmi értelemben.

Természetesen a matematikát kerestem minden alkotásban. Találkoztam olyan festményekkel, amik semmilyen kapcsolatban nem álltak a tudománnyal (egyszerű festmények voltak), akadtak azonban olyan fotók, amik rejtve ugyan, de pont egy matematikus szemüvegén keresztül voltak érdekesek.

Adrian Brody képei például inkább az embereket vette célba, de itt is megcsillant a geometriai formák iránti szenvedély.

A kifejezettem az ilyen formákkal való játszadozás egyébként érdekes színfoltja volt a kiállításnak, itt például Gabrielle Meyer Hiperbolikus felülete látható:

Itt pedig egy kísérleti alkotás, amit csak a tükörrel együtt lehet teljes egészében szemügyre venni, egy kartonszobor, amire nyomtatóval vitték fel az alakokat, egy csontvázat és egy női alakot, akik a kép címe szerint szerelmesek:

Számomra az egyik legizgalmasabb darab a San Romano-i ütközet - időmetszet című kép volt, ami a történelmet vegyítette a geometriával, megértéséhez pedig nyilván jól kellene ismerni magát a csatát.

Itt ugyanez a csata látható Paolo Uccelo 15. századi olasz festő tolmácsolásában:

Geometriai formákat egyébként a klasszikus festmények között is találtunk.

Értelmezési nehézségeim akadtak a Nemzeti idő című képnél, valamint Jovánovics György szobrai esetében is be kellett vallanom, fogalmam sincs, mit figyeljek.

Damien Hirst művészmilliomos is képviselte magát egy alkotásáról készült fotóval.

A kiállítás tehát nagyon színes, a bemutatott művek között pedig csak a készítőik foglalkozása volt a közös - ez pedig, mint kiderült, egyáltalán nem látszik az alkotásokon. Így tehát a válasz arra, mi kapcsolja össze a két területet, továbbra is nyitott marad. Magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy az adott, esetleg folyamatosan változó rendszerekben való gondolkozás, és a szabályok ismeretében az ebből a rendszerből való irányított kiszakadás képessége lehet a közös pont. Ami a zenében a disszonáns hangok használata a feszültség keltésére, a matematikában a "tegyük fel" irányított használata a megoldás megtalálására alkalmas.

Aki bármelyik területen jártasságot szerzett, ismerősnek érezheti magát a másik területen is. Erre volt példa ez a kiállítás.