Hétvégén a barátnőmmel sétáltunk a belvárosban, aztán a Deáktól a Kálvinig villamossal utaztunk. Ahogy felszálltunk, rögtön feltűntek a hátizsákos, kimerült brit turistalányok, akik egy útikönyvvel és egy nagy, kihajtott térképpel hadonásztak a villamos közepén, és azt próbálták megtudni, hogy miként juthatnak el a hotelükbe.

Óriási csapat szerveződött köréjük: az utazásban jártas idős hölgyek hiányos, de egész ügyes angoljukkal próbálták elmagyarázni, mi a teendő. A villamosvezető a járatszámok kiválasztásában igyekezett segíteni, én meg koordináltam az akciócsoportot: ha kellett, fordítottam, információkat szereztem és adtam tovább, valamint a mobilom GPS-e segítségével próbáltam megtalálni az optimális útvonalat, miközben barátnőm a térképen kereste az irányt. Épp célegyenesben voltunk, elkezdtük papírra írni, hogy a végállomás után merre kell sétálniuk, amikor felszállt három ellenőr a villamosra, és elszabadult a pokol.

Főleg mert addig nem is nagyon vettük észre, hogy elindultunk. Annyira belefeledkeztünk az útvonalkeresésbe, hogy csak az utolsó pillanatban lyukasztottunk, az oldalra dőlő táskáikat igazgató brit lányok azonban nem ismerték fel az ellenőröket, így őket annak rendje és módja szerint el is kapták.

Két fontos állítást kell tennem:

1: valóban nem lyukasztottunk időben jegyet, sőt, a lányok egyáltalán nem lyukasztottak, amiért büntetés jár.

2: mindenki számára világos volt, hogy nem akartunk lógni, csak mással voltunk elfoglalva, a turisták meg voltak zavarodva, mi meg belevetettük magunkat a segítségnyújtásba, ezért késlekedtünk lyukasztani.

A minket igazoltató ellenőr korrekt volt, megértette, hogy miért csak az utolsó pillanatban érvényesítettük a barátnőmmel a jegyeket, a turistákra támadó fickó viszont vérszagot érzett: megpróbálta elvenni a lányok tömbjét, amin már volt néhány lyukasztott jegy (hiszen BKV-val jöttek a pályaudvarról is), aztán amikor kudarcot vallott, elhatározta, hogy megbünteti, sőt, le is szállítja őket a villamosról.

Ezen a pontos sikerült magára haragítania az egész utazóközönséget. Időközben befutottunk a Kálvinra, eddig akartunk utazni, így a barátnőmmel leszálltuk, ahogy az ellenőr is, aki a megállóból kiabálta többnyire magyarul az eltévedt, láthatóan teljesen összezavarodott lányoknak, hogy azonnal hagyják el a kocsit.

Elkezdtem nyugodt hangon győzködni az ellenőrt, hogy engedje futni őket: volt jegyük, amit szívesen kilyukasztanak, sőt, még azt is megérteném, ha a villamoson megbüntetné őket, azt viszont, hogy a forró nyári napon egy hosszú utazás után megpróbálja leszedni őket a villamosról, mint egy katonatiszt a szökevényeket a határon, már nem vette be a gyomrom.

Miközben lekötöttem az ellenőr figyelmét, az idősebb hölgyek a villamosról védték a lányokat: elvették a jegyüket, megmutatták nekik, hogyan kell használni az ósdi lyukasztókat, majd az ajtóba álltak, és nem engedték, hogy leszálljanak. Aztán becsapódott az ajtó, a villamos elment, én meg a barátnőmmel ott maradtam a három ellenőr társaságában.

Kettő közülük úrként viselkedett, megértették, hogy mi a dolguk, a középső azonban, aki a kezdetektől csak szívatni akart, nem tudta túltenni magát az eseten. Velem kezdett kiabálni, megkérdezte, hogy minek avatkoztam bele, "hogy van pofám akadályozni a munkáját", ami ezek szerint a büntetés. "Pontosan, büntetnem kell", mondta, amikor megpróbáltam figyelmeztetni arra, hogy neki inkább a zavartalan utazásra és a jegyek kilyukasztására kéne koncentrálnia.

Gondoltam megpróbálom egy másik oldalról megvilágítani a kérdést: "Nem jobb mindenkinek, hogy a lányok végül lyukasztottak, de jó érzéssel tudtak továbbutazni?", de nem sikerült áttörést elérnem: "Voltam már külföldön, engem is leszart mindenki", fröcsögte az arcomba a nyilvánvalóan frusztrált fickó, akit mosolyogva, nyugodtan hagytunk ott, amikor látszott, hogy érvekkel előrelépni már nem lehet. "Remélem, egyszer majd én is el tudom rontani a munkád!" - üvöltötte utánunk, mi meg azzal a jó értéssel fordultunk be a Ráday utcába, hogy több korosztály közreműködésével sikerült megóvnunk a lányokat a teljesen felesleges szívatástól, egyébként meg úgy viselkedtünk, ahogy azt egy európai városban illik. Az utasok jól reagáltak, az ellenőrök meg majd kinövik, gondoltam, és rájöttem, hogy egyre jobban szeretek Budapesten élni.

Holnapra szerintem egy pozitív BKV-s történetet fogok megírni, ha értesülni akarsz róla, iratkozz fel a facebookos oldalra.