Tavaly ősszel a Ráday utcán sétálgatva a barátnőmmel egy izgalmas galériába, pontosabban képbe botlottunk. Öt öregasszony volt látható a festményen, a budapesti metrón ültek, túlsminkelve, a múltban ragadva, abban a múltban, amikor még fiatalok, szépek voltak. Barátnőm rögtön magára ismert, magára és a barátnőire, akik szerinte majd hasonlóan röhejesen fognak festeni hatvan év múlva. Gyorsan vettünk is ötöt a műből, a lánycsapat minden tagjának egyet-egyet, és ha már ott voltunk, alaposan szétnéztünk.

Kiderült, hogy a képeket az a kenyai születésű, brit származású, 1993 óta Magyarországon élő Marcus Goldson készítette, aki ott ücsörgött velünk szemben a pénztárgép mellett. A boltban ugyanis a művész volt az eladó, a szerény, jókedvű fickóról egyébként sosem mondtam volna meg, hogy külföldi, pláne, hogy ő a festő.

Kicsit jobban elmélyedtünk a galériában, és nagyon megszerettük Marcus munkáit. Lassan húsz éve él nálunk, tehát tökéletesen ismeri a budapesti toposzokat, de külföldön szocializálódott, éppen ezért egészen mást jelent neki egy metróbelső, vagy egy szórakozóhelyen röhögő csajhorda, mint nekünk. Pontosítok, nem is mást jelent, mert a különbség sokkal drámaibb ennél: látja őket. Észreveszi azokat a pillanatokat is, amik hétköznapiságuk miatt nekünk fel sem tűnnek, hogy azokat aztán a Rousseau-i naív stílust a karikatúrával ötvöző előadásmódban, némi gúnnyal tálalja. Akár meg is sértődhetnénk, de ne tegyük: látszik, hogy Marcusnak tetszik az, amit mi takargatnánk, hogy őszinte szeretettel gondol az övtáskára, a zokni-szandál-kombóra, a Magyarország kirakata mögött található gyanús dizájnelemekre.

Múlt szombaton, alig két napja, amikor a vásárcsarnokba sétáltam, benéztem megint Marcushoz, és beszélgettünk egy kicsit. Kiderült, hogy épp zárás előtt áll, az volt az utolsó napja: félmillió forint a bérleti díj, amit képtelenség kitermelni a festmények eladásából, ezért pár hónapra bezárja a boltot, aztán ha talál valami olcsóbbat a környéken, újra megnyit.

Sajnálom, mert egy olyan színfolt tűnik el a Ráday utcából, ami értéket teremtett, nemcsak profitot. Általános jelenség a világ mindegyik fővárosában, hogy a kereskedelmileg sikeres helyekről kiszorulnak a valódi művészek, ezzel küzd Párizsban a Saint-Germain-des-Prés környéke, New Yorkban Greenwich Village és a SoHo, és most már Budapest kilencedik kerülete is.

Amíg Marcus talál magának valamit a környéken, a weboldalán keresztül megtalálja, aki akarja, én meg igyekszem nem aggódni a környék kis színházai és galériái miatt.

Ha van kedved elsőként értesülni azokról a budapesti eseményekről, helyszínekről, koncertekről, amikről később írni fogok, ha tudni akarod, mit érdemes megnézni, csatlakozz a facebookos csoporthoz!