Valamelyik hideg téli estén történt. A kanapén fekve azon kaptuk magunkat a barátnőmmel, hogy a Fásy mulatót nézzük. Sokadszorra. A műsor ugyanis olyan rossz, annyira csak mélypontokból áll, hogy újra és újra a Zeneexpressz előtt ragadtunk tíz-tizenöt percre. Miközben néztük, biztosak voltunk abban, hogy a műsor komolyból nem köthet le senkit, szóval velünk együtt bizonyára csak fiatal, értelmiségi párok ülhettek abban az időpontban az ATV előtt.
És akkor megfogant az ötlet: amint nyár lesz, megnézzük a csapatot, Fásy Zsülikét, A jó LaciBetyárt, Sláger Tibót, a Két Zsiványt meg a többieket élőben, hiszen egyszer meg kell ismerni az élő szórakoztatás mélypontját, meg kell járnunk a poklot, hogy megtisztulva térhessünk vissza életünkbe. El Camino, Bunyós Pityuval.
Az eseményre szombaton került sor, Nagyszentjánoson. Sörrel a kezünkben szálltunk vonatra, hogy megadjuk az alaphangulatot, majd a pályaudvarról körülbelül tízperces sétával értünk oda a falunapokra. Addigra már javában folyt a mulatság, Emilio próbálta éneklésre bírni a közönséget, de még Caramelnek sem sikerült.
A Zeneexpressz érkezéséig volt még egy óránk, kipróbáltuk a céllövöldét. A második lövés után vallatni kezdtem a pult mögött álló asszonyt, aki a pszichológia hadviselésem hatására megtört, és elárulta, hogy a puska félrevisz, balra, így a harmadik lövéssel hozzá is jutottunk a nejlonba csomagolt Barbie-hoz. A barátnőm úgy nézett rám, mint az ősasszony az ősemberre, miután az nagylábujjával legyőzte a kardfogú tigrist.
Ettünk, ittunk, küzdöttünk a meleggel, a szúnyogokkal, aztán váratlanul a színpadon termett Fásy Ádám és megváltozott minden: a helyiek elkezdték jól érezni magukat.
Megmondom őszintén, egy elviselhetetlen ripacsnak gondoltam egészen tegnapig a fickót, és bár ez azóta sem változott, megértettem, hogy miért van közönsége Fásynak: úgy beszélt a helyiekkel, mintha a barátjuk lenne, mintha mindenkit ismerne személyesen. Nem volt leereszkedő, fővárosi, viszont emlékezett arra, hogy a nagyszentjánosiak közül kit köszöntött fel egy évvel korábban, hogy milyen volt a tavalyi buli, és természetesen mindenkit barátainak, testvéreinek nevezett. Komolyan mondom, megkedveltem Fásyt.
Persze egymás után következtek a borzasztóbbnál borzasztóbb dalok, a helyiek viszont láthatóan kitűnően mulattak. A lufifejű bácsi, a mellig felhúzott trikójú fickó, a részeg cowboy meg a többiek elkezdték énekelni a nótákat, a hangulat percről percre fokozódott, és talán akkor érte el csúcspontját, amikor egy, a közönségből a színpadra hívott nő megpróbálta Anitával elénekelni a Jégből vagyok című dalt, a Megasztár 6 előválogatóját megszégyenítő módon.
És hát nem jöttük hiába: az est egy pontján még Fásy Zsülike is előkerült, akinek a három évvel ezelőtt rögzített kislányhangú playbackkét készítették be, csak sajnos Zsülike azóta már nagyobb lett, mint az apja.
A tombolasorsolás elejét még megvártuk a helyszínen, nem húzták ki a szelvényem, így más vitte el a kétszer két liter étolajat, meg a tízkiló lisztet, aztán elindultunk haza, a tombolámat meg odaadtam a lufifejű bácsinak. Remélem elvitte a fődíjat, a mikrót.
Hazafelé elégedettek voltunk, mert végül is megcsináltuk. Télen elterveztük, nyáron kipipáltuk, és egyáltalán nem éreztük magunkat olyan rosszul, mint terveztük. Érdemes néha kimozdulni Budapestről, a nagyobb városokból, és megnézni egy kisebb faluban, hogyan mulatnak az emberek, mert nemcsak vicces jelenetekkel leszünk gazdagabbak (persze azokkal is), de olyan módját ismerhetjük meg a szórakozásnak, amire máshol esélyünk sincsen.