Ha már a VinAgora borgálán jártam, beültem egy tematikus kóstolóra, gondoltam, ugyan én nem képzetten, csak nagy érdeklődéssel iszom, de ha egy hozzáértő elárulja, mi miért jó, akkor már boldogabban fekszem le aludni. Szombaton öt órakor a legjobb házasított vörösborok kóstolóra ültem be, amit dr. Lőrincz György, a 2009-es Év Borásza tartott. Gondoltam, hogy a tanninokról, a csersavakról és az ízösszetevőkről lesz szó. Tévedtem.
De egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt az előadást választottam. Lőrincz György nem véleményezte egyik bort sem, nagyon finom utalásokkal adta tudtunkra, hogy neki tulajdonképpen melyik bor ízlik a legjobban, és ugyan felhívta a figyelmünket néhány tipikus fajtajellegre, nem erről szólt a dolog. Mégpedig azért nem, mert Lőrincz György olyan szerényen áll a borhoz, olyan tartózkodást mutatott más borának a bírálata ellen, ami egy ilyen tapasztalt borász esetében meglepő.
Valódi alázat volt ez, nem tettetés, és az olyan kifejezések, mint a "szeretettel kóstoljuk meg a következő tételt" vagy a "tök jó lenne, ha ezt kadarkának hívnák", egyáltalán nem hangzottak idegenül tőle.
Ez utóbbit azért mondta Dúzsi Tamás - egyébként nagy barátja - cabernet sauvignon-cabernet franc házasítására, mert ő őszintén a magyar bor híve. Nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk, nem kizárólag a magyar termőhelyet és a magyar eredetvédett küvéket helyezi előtérbe, inkább a magyar fajtákból készített házasításokat, olyan borokat, amiket nem lehet utánozni. Mert azok úgy magyarok, ahogy egy francia bor akkor sem lehetne, ha történetesen akarna az lenni.
Jó példa erre a kóstolón bemutatott St. Andrea (a pincészet névadója is velünk kóstolt) 2006-os Egri Merengő, Lőrincz György saját, egyben saját bevallása szerint kedvenc bora (a saját pincéjéből persze). A VinAgora borversenyen egyébként fantasztikus magyar borok közül a házasított vörös tételek ugyanis túlnyomórészt bordeaux-i fajtákból kevertek, és ez a trend. Ez a trend már régóta, és a borászdoktor szerint ez lesz a trend tíz év múlva is. A Merengő azonban fele részt kékfrankos, a másik felét adja csak a syrah és - hát igen - a merlot és a cabernet. Igaz, ez utóbbi csak tíz százalékot kapott, de ott van.
Ha a végigkóstolt nyolc tételt nézem, Lőrincz György aggodalma a bordeaux-i fajták tekintetében egy igen kirívó példában is tetten érhető volt. Ugyanis ízvilágban mindössze egyetlen tétel, a spanyolországi, 2005-ös Bodegas Vinicola Real tűnt ki merészen a mezőnyből, ugyanis olyan szőlőkből készült, aminek semmi köze a francia borközhelyekhez. Mégis lehetett belőle nagy vöröset csinálni, ami egyszerre érett és gyümölcsös. Lőrincz György a kóstolás során ezt hangsúlyozta: a gyümölcsösség is lehet egy harmonikus bor ütőkártyája, a tannin kézigránát nélkül is.
A borász egyébként mindvégig úgy mondott velős és egyértelmű kijelentéseket, hogy közben nem sértett meg egyetlen borászt sem. Amit állított, mégis a igen fontos volt hallani, mert kendőzetlen, őszinte egyenesség van benne, ami a szerénységéből következik, és legalább egy régió egy borászának véleményét visszaadja. És ez már igenis valami.
Ki merte jelenteni, hogy ma attól egri egy bor, hogy ráírják: egri. Nincs más, ami alapján fel lehetne ismerni. A Bikavérrel is hasonló a helyzet. Egerben szinte minden borfajta megtalálható, mondja, és ebből következően egy óriási maszat is. A kadarka aránya Egerben 60-ról 10 százalékra csökkent, a sláger a bordeaux-i jelleg, nem az utánozhatatlanság tehát a cél.
Nem francia küvéket kell tehát készíteni Magyarországon. A francia küvékből tanulva lehet magyar küvéket létrehozni. És nem feltétlenül a Bikavér a példa, aminek az esetében még az is nagy szó (lesz), ha a lehetőségként felkínált 13-ból legalább öt fajtát kell majd felhasználni a házasításnál. Mert jelenleg három is elég. Azonban minél színesebb a bor, minél nagyobb mértékben hordozza magán a termőföld és éghajlat sajátos jegyeit, annál büszkébbek lehetünk rá. Mert azt már nem csinálja utánunk senki.