Autóba be, Alléban ki, harmadik emelet, KFC.
Nyolc csirkeszárny, öt csirkecomb, rakd kérlek dobozba, nem tudom.
Próbáld meg, rá káposztát, meg kukoricát, kösz, Háromezerhárom.
Barátnő otthon, krumpli szintén, sülnek a szeletek, majonéz a jégen.

Autóba be, érkezés haza, negyedikre fel, ágy kihajt.

Kaja már tálcán, barátnő az ágyban, távirányító kattint, a Színészek.

Körülbelül kéthetente csapunk egy olyan estét, amikor valami gyors kaját eszünk a kihajtott kanapén, miközben filmet nézünk. Többnyire akciót, valami hamburgerhez méltót, de tegnap úgy esett, hogy egy évek óta kibontatlan dvd került elő.

A filmről érdemes tudni, hogy lényegében nincs története, a francia új hullám, és az utána következő másfél évtized nagyjait válogatta össze a rendező, Bertrand Blier, hogy lerántsa róluk a leplet, és közelebb hozza őket hozzánk.

Mindez jelenti persze azt is, hogy aki nem szereti a történet nélküli mozikat, az utálni fogja a Színészek minden percét. A film ugyanis olyan, mint egy dzsesszelőadás, talán forgatókönyv sem volt, a színészek csak egymásnak adogatják a labdát közel két órán keresztül, miközben kiélik az életük alatt felgyülemlett összes feszültséget. Bevallják, amit évtizedeken át nem mertek, hogy félnek az öregedéstől, a tehetségtelenségtől, vagy, hogy buzik, de ezen kívül nem nagyon történik semmi.

Aki viszont szereti ezeket a figurákat, meg a francia filmeket úgy általában, azt rabul fogja ejteni az egymás után következő zseniális alakítások áradata, a könnyed hangulat, meg az a néhány drámai pillanat.

Ott van például Jean-Pierre Mariell, aki az egész filmben egy kancsó meleg vízhez próbál hozzájutni, és retteg attól, hogy már senki sem figyel rá. Vagy Jean-Claude Brialy, aki meleg, de saját bevallása csak egyetlen karaktert nem játszana el filmen soha: a buziét. Delon, aki egyedül maradt a generációjából, vagy André Dussollier, aki olyan pótolhatónak, közepesnek érzi magát, hogy időnként kiszáll a filmből, és átadja szerepét Josiane Balaskónak, úgysem fog senkinek feltűnni (aki nem tudná, Josiane nő).

Az egyik legerősebb, és közben legidegesítőbb jelenet mégis Belmondóé, akinek Belmondo volt az egyik utolsó alakítása szélütése előtt. Öreg csavargót játszik, pontosabban önmagát, aki már az utcán él, és a röhögésen kívül nem is nagyon mutat más életjelet. Pontosabban egyet, egyetlen mondatot, azt ismétli vég nélkül:

Hogy én milyen jót nevettem!

Hát ennyi. Ennyi volt az életük, ennyi volt a francia nagy generáció élete, a tíz évvel ezelőtt készült fimben is hetven-nyolcvan közt voltak már, azóta meg elvesztettünk néhányat közülük. Szomorú film ez sok vidámsággal, csak türelmes embereknek, egy adag kajával az ágyban.