Szakcsi Lakatost meglehetősen későn, tavaly év végén hallottam először élőben játszani a Művészetek Palotájában, ahol Bach V. Brandenburgi versenyének első tételét dzsesszesítette. Megmondom őszintén, előadás közben zavart, ahogy virtuóz zongorajátékával darabokra szaggatta Bach harmóniáját.

Az esten elhangzó művek hanganyagát megvásárolva, és ezt a tételt többször újrahallgatva aztán előbb megszoktam, később megszerettem Szakcsi Lakatos közbelépését, sőt, ma már kimondottan várom a szólóját, amikor belehallgatok a Brandenburgi versenybe.

Tegnap este megint élőben hallottam a Petőfi Irodalmi múzeumban, a Budapest Bár tagjaként. Szeretem az ilyen belvárosi, szabadtéri koncerteket, ilyenkor érzem igazán, hogy Budapest akkor is az egyik kedvenc városom lenne, ha történetesen csak turista lennék. A mostani alkalom hangulatát tovább javította, hogy a helyszín az új főutcán keresztül közelíthető meg, ami a díszburkolatoknak, ügyes térelemeknek hála a főváros egyik legkellemesebb útvonala.

A budapesti létnek persze van árnyoldala is, például a kiszolgálás: a Petőfi Irodalmi Múzeum mellett található Károlyi étteremben olyan nyomorultul sikerült a két pohár rozéfröccsből és a pohár sörből álló menüt összeállítani, mintha ma kezdték volna a szakmát. Volt bent két veszekedő pincér, meg egy nagydarab, hátul tokás kövér fickó, aki a söröshordókkal játszott, és jellemzően a kollégáit baszogatta.

Kértünk egy pohár sört, kiderült, hogy három decit alkatilag KÉPTELENEK tölteni, csak korsóról lehet szó. A rozéhoz kinyerték az utolsó cseppeket is a ki tudja mikor megbontott szénsavas ásványvizes palackból. A műanyag söröspoharat az üveghez hasonló módszerrel próbálták meg átmosni, de amikor fejjel lefelé a pulthoz szorították, hogy a nyomásra előtörő vízsugár kitisztítsa, a súly hatására a plasztik összecsuklott. Újabb poharat vettek elő, azt meg töltés közben véletlenül eldobták.

A koncert egyébként remek volt. A cigányzenészek igazi temperamentummal keltették életre a XX. század első felének bárzenéit, filmdalait, amihez POMPÁS adalék volt, hogy szinte mindegyik dalt más énekelte. És amikor olyan előadók vannak a színpadon, mint a jó értelembe vett totális gátlástalanság állapotába süllyedt Frenk, vagy Kollár-Kiemenc László a Kistehéből, esetleg Kiss Tibor a Quimby-ből, akkor garantált, hogy a korabeli slágerek igazán ütősen köszönjenek vissza a színpadról.

És hát persze Szakcsi Lakatos Béla. Sokszor csak nézte a fiatalokat, akik meg őt vizsgálták, hogy miként reagál az előadásukra, de amikor a zongora mögé ült, kiütéssel győzött. A koncert legnagyobb pillanata kétség kívül az volt, amikor az öreg lényegében egymaga játszotta el a Szomorú Vasárnap újraértelmezését, lendületesen, temperamentumosan, aztán váratlanul belassított, és amikor már úgy tűnt, mintha csak percenként ütne le egyetlen billentyűt, az amúgy önfeledten mulató, hangoskodó közönség némán, áhítatba merevedve hallgatta a zongoraművészt.

Aki teheti, mindenképp nézze meg őket élőben, egész nyáron meg lehet hallgatni a Budapest Bárt, hiszen lényegében az egész országot végighaknizzák.