Múlt hét pénteken volt a szülinapom (érdekes adalék: Ádámnak csütörtökön, szóval most már stabilan évek óta váltjuk egymást), amire sok egyéb mellett szélcsatornás lebegést kaptam: még fel sem tudtam nagyon fogni, már autóba is ültünk és robogtunk is kifelé Csepelre, persze vezetés közben azért felidéztem a márciusi emlékeimet, hiszen tavasszal már jártam ugyanott, igaz, akkor nem dobtak be a csatornába, hanem én dobtam be mást.
Oké, kezdjük az alapoknál: egy baromi nagy plexicsőről beszélünk, aminek az alján és a tetején rács van, egyébként meg 180-200 kilométer per órával suhan át rajta a turbinával meghajtott szél. Ez azért jó, mert az ilyen erős szél már képes felemelni, ha felveszed a megfelelő pózt, szóval anélkül élheted át a szabadesés érzését, hogy közben ott lebegne a szemed előtt a becsapódás és szétkenődés veszélye. Kétszer másfél perc egy menet, az olyan, mintha kábé 3500 méterről ugranál ki és közben csak annyi a dolgod, hogy pucsítva, a karjaidat felemelve, a lábaidat enyhén bedöntve lebegj.
Márciusban Levit vittük el ide: ő volt a discovery-s tévéműsorunk, az Xtractor nyereményjáték nyertese. A fődíj egy tökéletes férfinap volt, elvittük egy 550 lóerős Ford Mustanggal néhány körre, volt szimulátorozás, kajálás, mindenféle örömködés és szélcsatornás lebegés is, amit én meglehetősen irigykedve néztem a plexi külső oldaláról, ezért is határozta el akkor a feleségem, Dóra, hogy oké, akkor a szülinapi ajándék pipa:
Szóval az élmény: elég kemény. Nem kell vinned semmit, kapsz egy spéci ruhát, sisakot, szemüveget, meghallgatsz egy 20 perces előadást arról, hogy milyen pózt kell felvenned és hogy ha felnézel, süllyedni kezdesz, ha meg le, akkor az arcoddal megnövelve a felületedet, emelkedni.
Aztán néhány perccel később már ott állsz az oktatóval a szélcsatorna bejáratánál, bedőlsz pont abban a pózban, ahogy tanultad és nagyjából ez az utolsó, amit az átlagember igazán tudatos végigcsinálni a másfél perc végéig.
A testtudat ugyanis eléggé megszűnik a 200 kilométeres szélben, ami azt jelenti, hogy amikor érzésed szerint már jobban pucsítasz, mint egy keletnémet pornós, az oktató kézjelekkel adja a tudtodra, hogy hagyd abba a homorítást. Viszonylag nehéz eltalálni a láb és a kar megfelelő görbületét, de az oktatók profik, nyugodtan segítenek és amikor minden összeáll, az elég szuper: néhány másodpercre tényleg megérezheted a lebegést, miközben semmi esély sincs arra, hogy szétkenődsz valami lakókocsi tetején, mert nem nyílik ki az ejtőernyő.
A második körben már csak rövid ideig megy a vacakolás az egyensúly megtalálásával, aztán az oktató beléd kapaszkodik és átveszi az irányítást: felvisz a kürtő tetejébe, majd levisz az alsó felfogóhálóhoz, aztán fel és le és így tovább. Fura, de olyan erős a légoszlop alattad, illetve hát nem fura, hanem természetesen, hiszen mégiscsak az tart meg, szóval hogy ilyen sebességnél, gondolom pont, mint az igazi ugrásnál, nem azt érzed, mintha légüres térben esnél, hanem mintha egy viszonylag puhára fújt hatalmas matracon emelgetnének, iszonyú ereje van ilyenkor a lebegőnek. De jó móka még úgy is, hogy én kimondottan a legbénább kalimpálós hülyék közé tartoztam, voltak olyanok, akik elsőre fél percig is lebegtek egyedül és irányították magukat, meg persze ott volt az oktató, aki egy teljes szinkronúszós kűrt előadott a végén egymaga a szélcsatornában.
Szóval: jó móka.